8. rész

8. rész:

Halihó manócskáim! 

A várva várt (legalább is remélem) pillant elérkezett, itt a nyolcadik rész:3

Holnapra szorítsatok nekem és a barátaimnak, egy 24 órás sportnap keretein belül fogjuk röplabdatudásunkat villogtatni. 

A részről annyit, hogy remélem sikerült hoznom azt a rezignáltságot, amit el akartam érni. Nem mondom, hogy pite volt újraírni, mert az előző sokkal jobb lett, de ez van. Jó olvasást kívánok, igyekszem a következővel. 

#szeretlek a titeket! <3 

Rosalie:

Amint a két srác megjelent rossz előérzetem támadt, majd a szóváltást és az első lökést követően ez be is igazolódott. Amikor megütötte a srácot Ashton, elkezdtem hátrálni. A kellő távolságot elérve futásnak eredtem. Nem mertem visszanézni, és a sebességnek köszönhetően, amivel rohantam, nem is tudtam volna. Kiszaladtam a parkból, végig az utcán, el pár bolt előtt, és egyetlen célom volt, hogy minél messzebb kerüljek tőlük. Egy buszmegállóban ültem le. Nem volt a közelben senki, és ha lett volna sem láttam volna, mert az szememet elborították a könnyek. Hatalmas gombóccal a torkomban, a szememet törölgetve, a futástól és a sírástól akadozó lélegzettel kapartam elő a telefonom a zsebemből. Tárcsáztam Bellát.

- Na, mi újság csajszi? – hallottam meg és egyből összerándult a gyomrom.

- Bel-la én… - csuklott el ismét a hangom.

- Úristen, Rose, mi történt? Otthon vagy? – váltott át azonnal.

- Ne-hm – zokogtam.

- Hol vagy? Azonnal érted megyek – mondta és már hallottam is, ahogy szalad le a lépcsőn. Nyugalmat erőltettem a hangomra.

- Egy buszmegállóban – felálltam és bediktáltam az utca nevét egy közeli tábláról.

- Tíz percen belül ott vagyok – nyomta ki a telefont én pedig visszaroskadtam a padra.

Körülbelül 3 perce bambulhattam, amikor csörögni kezdett a telefonom. Összerezzentem. Ashton hívott. Megvártam, amíg leteszi, de újrahívott. Rányomtam a foglalt jelzésre, aztán kikapcsoltam a mobilomat. Bella tényleg hamar megérkezett, bepattantam mellé az autóba. Látva a kinézetemet és hogy még mindig hatalmas hatást gyakorolnak rám a történtek, hazáig nem is szólt hozzám. Óriási köszönet érte. Az út több volt, mint tíz perc és ennek fényében annak az útnak is többnek kellett volna lennie, ami ő megtett. Azt hiszem, Bella ismét számíthat egy jó kis bírságra gyorshajtásért, de ezt már megszokta. Megtörve ezt a gondolatmenetem újra leperegtek a szemem előtt az események és én újra sírni kezdtem. Az ijedtség még akkor, a kocsiban is eluralkodott rajtam és nem hagyott nyugodni. Mikor megálltunk a házunk előtt megtöröltem a szemem és kiszállás után mosolyt erőltettem az arcomra, de amint beléptünk a házba erre már nem volt szükség. A szüleim és a húgom távozását a kis cetli jelezte, amit a konyhaasztalon hagytak. Hát persze. Elutaztak. Újra összegyűltek a könnyek a szememben, bár próbáltam erősnek mutatni magamat. Nem tudtam, jobb lett volna-e, ha otthon maradnak a szüleim, mindenesetre úgy éreztem, hogy most inkább nem akarok egyedül lenni.

- Itt maradok, ha szeretnéd – simította végig a karomat Bella én pedig zokogva borultam a vállára.

Fogalmam sincs mennyi idővel később eltolt magától, megragadta a csuklómat és a fürdő felé kezdett húzni.

- Gyere, megmossuk az arcod – mondta és már nyitotta is a csapot. Úgy viselkedett, mint a régi dadusom, mikor lezúztam a térdem és a fájdalomtól bömbölve mentem oda hozzá.

Leültetett a kád szélére, fogott egy tiszta törülközőt és elkezdte törölgetni először a szemfestékem maradványait, majd utána csak egyszerűen az arcomat. Valamelyest megnyugodtam ettől, s jeleztem, hogy elég lesz. Felálltam. Kissé megingott a járásom az első pár lépésben, de folytattam az utamat a nappali felé és Bella követett. Lerogytam a kanapéra és átkulcsoltam a kezemet felhúzott térdeimen. Csak magam elé bámultam és eszembe ötlött, hogy biztos a világ legrosszabb látványát nyújthatom. Már nyugodtabb voltam a korábbi kirohanásomhoz képest és ezt Bella is láthatta rajtam.

- Elmondod mi történt? – kérdezte halkan, gondolom nem akarta, hogy újra sírni kezdjek.

- Szóval, – vettem egy mély levegőt és nekikezdtem – a parkban voltunk. Egy fán ülve beszélgettünk és az egész annyira csodás volt. Mikor besötétedett elindultunk vissza hozzájuk, mert… Basszus! – kaptam a fejemhez.

- Mi az? – kérdezte a barátnőm kissé kizökkenve.

- Otthagytam a táskámat náluk – estem egyből kétségbe.

- Semmi gáz, majd én elhozom, csak adj egy címet! – nyugtatott le azonnal Bella.

Egy hálás pillantást vetettem rá, majd folytattam a mondandómat:

- Szóval sétáltunk a már sötét parkban és… megfogta a kezem. Bella, te nem tudod, hogy mennyire csodás volt. – vetett rám egy amolyan „szerintem tudom” pillantást én pedig folytattam - Úgy sétáltunk tovább, aztán jött két srác, azt hiszem Ash régi haverjai. Elkezdtek beszólogatni neki, – mondtam egyre nehezebben - és aztán összeverekedtek. Én meg elszaladtam… - csuklott el a hangom és összeszorult a torkom. Már nem sírtam. Egyszerűen csak csendbe voltam.

Nem tudtam minden részletet elmesélni, de Bella nem kérdezett többet. Közelebb ült hozzám és átölelt, így lehettünk szerintem legalább egy fél óráig, azután felmentünk a szobámba. Bella keresett egy filmet és a laptopomon megnéztük azt. Egy kiskutya volt benne, körülbelül ennyire emlékszem…

***

Reggel elgémberedett végtagokkal a tegnapi ruhámban Bella mellett ébredtem. A fejem zúgott és eszméletlenül fájt. Álmomban egy sikátorban jártam, ahol ott volt a két tegnapi srác is. Kimásztam a barátnőm mellől és a fürdőbe mentem. A hajam égnek állt, szemeim bedagadtak. Megnyitottam a zuhanyt, levetkőztem és hagytam, hogy a víz lemosson minden tegnapi maradványt a testemről. Vaníliás samponom édes illatától majd felfordult a gyomrom. Gyorsan leöblítettem, majd törölközőt csavartam rá, elzártam a vizet és köntöst húztam. A szobámba érve Bella már nem volt ott, hallottam, ahogy a konyhában sertepertél. Igen. Ha elutazunk, a szüleim szabadságot adnak a két vén szobalányunknak és most legnagyobb bánatomra Kate-nek, a szakácsunknak is. Ilyenkor csak azelőtt pár órával állnak munkába, hogy hazaérnénk és ez most sem változott meg, még így se hogy én itthon maradtam. Felkaptam egy puha cicanadrágot, egy mackópulcsit és a kedvenc vastag zoknimat. Kiengedtem a hajam, párszor áttöröltem, majd lementem Bellához. Az étkezőasztalhoz ülve tojásrántottát tett elém pirított szalonnával.

- Köszönöm – emeltem rá hálásan a tekintetem – de most egy falat sem menne le a torkomon.

- Enned kell Rose! Legalább ígérd meg, hogy a távollétemben enni fogsz!

- Elmész? – vonta fel a szemöldököm.

- Muszáj, anya elviszi Kyle-t a fogászatra, és tudod, hogy milyen. Ketten legalább kellünk, hogy lefogjuk. – Kyle Bella öccse, mindössze hét éves és elég virgonc gyerek.

Az órára pillantottam. Basszus, fél tíz. A telefonhoz rohantam és tárcsáztam.

- Jó reggelt, Mrs. Hemmings! Rosalie Anne James vagyok. Sajnos le kell mondanom a mai óránkat, mert nem érzem jól magam, azt hiszem összeszedtem valamit – vágtam keserves arckifejezést, mintha látná. Tulajdonképpen nem voltam annyira rosszul, hogy ne mehessek matekra, de nem akartam Ash-sel találkozni.

- Rendben, akkor a jövő héten találkozunk. Jobbulást Rose! – köszönt el és azzal már ki is nyomta a telefont.

- Én megyek, – vette a dzsekijét Bella – holnap elmegyek a táskádért, aztán beugrom, de ha nem gond ma nem alszom itt megint. Szegény Olivert tegnap is otthagytam. – Bűntudatom támadt.

- Dehogy baj, - mosolyodtam el – vigyázz magadra! És köszönöm a tegnapit! – öleltem meg és kiengedtem.

Amint becsukódott az ajtó furcsa érzés lett úrrá rajtam. A konyhába mentem és a reggelimet egy az egyben a hűtőbe raktam. Fogalmam sem volt mihez kezdjek magammal. A szobámban leültem olvasni, de a betűk táncoltak a szemeim előtt, nem voltam képes felfogni őket. Kezembe vettem az iPodom és véletlenszerűre állítottam. Csak szomorú számok jöttek és amint Lionel Richie Hello-ja megszólalt, már ki is vettem a fülemből és az ágyamra hajítottam a készüléket. Elnyúltam a puha fehér szőnyegen a szobám közepén és megtámadtak a gondolataim. Apának igaza volt. Olyan távol fogom tartani magam ettől a sráctól, amennyire csak lehet. Ha valakinek ilyen „barátai” vannak, az nem lehet rám jó hatással. Egyre indulatosabb voltam, aztán felrémlett bennem a mosolya. Felgörbült a szám széle, s a következő kép, amit magam előtt láttam az volt, ahogy gyönyörű szemeiben megcsillan a levelek között átszűrődő nap. Kezemen éreztem keze érintését. Eltört a mécses. Zokogva húztam össze magam a szőnyegemen, ezt az állapotomat tartottam percekig. Csengettek. Nagy nehezen feltápászkodtam és levánszorogtam a lépcsőn. Greg állt előttem, kedvem lett volna azonnal rávágni az ajtót, amint kinyitottam.

- Greg, most nem a legalkalmasabb – töröltem meg a szemem.

- Rosie! Te sírtál? - lépett be mellettem az ajtón.

- Nem, én csak… - nem jutott eszembe semmi és újra sírni kezdtem.

Greg magához húzott és a vállán sírtam tovább. Eltoltam magamtól.

- Mit keresel itt? - néztem fel rá.

- Bella hívott.

Egy pillanatra teljesen ledöbbentem, majd rájöttem, hogy nem is igazán tudott volna kit hívni. Greg egész normálisnak tűnt most, így behívtam. Volt már nálunk párszor, amikor a szüleim vacsorát adtak, így nem kellett körbevezetnem. Először a nappaliba telepedtünk le, beszélgetni kezdtünk. Jó, ez a Greg még mindig a „csak a foci a téma Greg” volt, de nagyon örültem neki, hogy nem vagyok ismét egyedül. Talán más ilyenkor a magányra vágyna, de ő a tegnapi meccsről való dumájával pont elterelte a gondolataimat. Felajánlottam neki, hogy menjünk fel az emeletre, persze neki egyből felcsillant a szeme, hogy esetleg a szobámra gondolok. Közöltem vele, hogy még csak ne is álmodjon hasonlóról, aztán az emeleten balra fordulva kinyitottam előtte az ajtót. Mint egy kisfiú a cukorkaboltban úgy csillogott a szeme, amikor meglátta a játékgyűjteményem. A szekrényhez ment és az üvegen keresztül vizsgálni kezdte a cd-ket.

- Azt hiszem, megvan, mi hiányzik a házunkból – fordult körbe a szobán, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt.

A következő szekrény, amit megnézett filmekkel volt tele. A szeme újra felcsillant apa akciófilm gyűjteményén, majd szemügyre vette az Xboxom.

- Tudsz játszani? – kérdezte. Amolyan „viccelsz?” pillantást vetettem rá és elővettem az új Fifát.

Amíg ő beállította én a konyhába mentem rágcsiért. Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy Greg-nek van egy normális oldala is körberöhögöm. Még számomra is furcsán viselkedett, talán egy újabb trükk volt felőle, talán csak látta, hogy milyen szarul érzem magamat. Vittem fel chipset meg egy üveg kólát két pohárral és játszani kezdtünk.

Ashton:

Reggel kialvatlanul keltem. Az éjszaka nagy részében csak bámultam a plafont vagy forgolódtam. Öt körül nyomott el az álom. A fürdőbe mentem és szembenéztem magammal. Karikák keretezték a szemem, borostás volt az arcom, a hajamat elfeküdtem. Legszívesebben betörtem volna a tükröt, de semmi értelme nem lett volna. Belül még szarabbul éreztem magam. Megmostam az arcom, majd a szobámba érve felkaptam egy melegítőalsót és egy pólót. Az órára tévedt a pillantásom. Tíz múlt huszonöt perce. Leszaladtam a lépcsőn és a konyhába mentem. Anya főzött valamit én pedig körülnéztem.

- Keresel valamit kisfiam? – vetett rám anya egy pillantást.

- Rose hol van? – érdeklődtem.

- Ó, nem jött. Hívott, hogy beteg. Kérsz reggelit? – váltott azonnal.

- Nem, kösz. Most nem vagyok éhes – mondtam és elindultam felfelé a lépcsőn.

Anya talán elhitte ezt a betegség dumát, én viszont tudtam, hogy miért nem jött. Nem lehet beteg, tegnap még semmi baja nem volt. Miattam nem jött. Suzie a szobájában játszott, máskor mindig bemegyek hozzá és ezt ezúttal sem hagyhattam ki. Mosolygós puszit nyomtam az arcára.

- Ash, szúrós vagy! – nézett rám mérgesen én pedig a kezemet védekezően feltéve elmentem borotválkozni.

Ismét be akartam törni a tükrömet, de nem tettem. Hanyatt vágtam magamat az ágyamon és a már jól ismert plafont bámultam. Leperegetem előttem az este eseményei, bár igyekeztem nem erre gondolni. Megéreztem a konyhából jövő illatokat, de gyomrom nem válaszolt rájuk. Borsónyira zsugorodott és nem engedett be semmi élelmet. Felültem és megláttam Rose táskáját a szobámban. Anya hozhatta fel miután tegnap itt hagyta. Hirtelen felpattantam, átvettem egy fekete farmert, felkaptam a bőrdzsekim és a táskáját. Levágtattam a lépcsőn, belebújtam a cipőmbe, felkaptam a motorom kulcsait és egy gyors köszönés kíséretében már a garázsban voltam. Kitoltam a motoromat, az ülés alá helyeztem a táskát, gondosan ügyelve, hogy ne legyen koszos. Feltettem a sisakom és már száguldottam is. A megengedettnél gyorsabban vezettem, mindennél jobban hajtott, hogy Rose-zal beszélhessek. Nem érdekelt volna, ha esetleg a szülei otthon vannak, ha az apja nem engedett volna be. Valamilyen módon beszélni akartam vele, hogy elmondjak neki mindent. Leállítottam a motort, a sisakra cseréltem a csomagtartóban a táskát. Felszaladtam azon a pár lépcsőfokon. A hátsó kertben láttam, ahogy Marley alszik. Becsöngettem. Léptek zaját hallottam, majd feltárult az ajtó. Mindenre felkészültem, hogy kinek mit és hogyan mondok, de őt nem vettem a számításaimba.

- Te meg mit keresel itt? – vonta fel a szemöldökét Greg.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled seggfej – emeltem meg a hangom.

- Vegyél vissza!

- Hol van Rose? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.

- Az emeleten.

- És szólnál neki? – Egyre idegesebb lettem.

- Azt hiszem, ő most nem igazán akar lejönni – kacsintott.

- Mit csináltál vele te gyökér? – fogtam meg a pólójánál. Még mindig a kezemben volt a táska.

- Ó, semmit, – lökte le a kezem – semmit, amit ne akart volna – mondta, kivette a kezemből Rose cuccát és bezárta az ajtót.

Elöntött a méreg. Sarkon fordultam és a motoromhoz mentem. A dzsekim zsebébe nyúltam, elővettem egy szál cigit. Alapvetően nem dohányzom, de ez most más volt. Gyújtóért nyúltam a zsebembe, általában volt nálam, mint ahogy most is. Azzal együtt egy papír fecni akadt a kezeim közé. Rágyújtottam közben kibontottam a lapot. Madison telefonszáma állt rajta. Elővettem a mobilom és tárcsáztam.

- Haló? – hallottam meg csábító hangját.

- Ashton vagyok – mondtam egy újabbat szívva a cigimből.

- Ó, tudtam, hogy felhívsz. – A hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Ráérsz most? – kérdeztem még mindig idegesen.

- Rád, mindig – válaszolt kéjesen.

Megadta a címét én pedig felpattantam a motoromra. Dühös voltam, és ha Rose így játszik, akkor mostantól én is. Mikor megérkeztem Madison a házuk előtt várt. Forró csókkal üdvözölt, amitől egyből megmozdultak a nadrágomban a dolgok, majd kézen fogott és bevezetett a házukba…

Rosalie:

Brad visszajött az emeletre, lehuppant mellém a másik fotelbe és újra játszani kezdtünk. Nagyrészt ő uralta az egészet, de azért volt alkalom, amikor elég csúnyán megvertem. Lejátszottunk még egy meccset, majd innivaló után nyúlva láttam, hogy egy csepp sincs sem az üveg, sem a poharam alján. Felálltam és elindultam a poharakkal a kezemben a lépcsőn.

- Egyébként ki volt az? – kérdeztem az ajtót nézve.

- Á, senki – válaszolta Greg lazán.

Pillantásom az ajtó mellett fekvő táskámra esett. Ledermedtem egy pillanatra, közben nem számolva az utolsó lépcsőfokkal. Járásom megingott, én állva maradtam, a poharak azonban hangos csattanással törtek össze a földön.

- Jól vagy Rose? – kérdezte tőlem Greg, miközben én rendületlenül bámultam a táskám.

- Az mi? – intek a fejemmel felé – Azt ki hozta?

Greg nem válaszolt.

- Ashton volt? – kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Ja, de leráztam. Nem rontja itt tovább a levegőt.

- Mit mondtál neki? – csattantam fel mérgesen

- Csak azt, hogy akadjon le rólad. Ennyi.

- És ő mit akart?

- Azt hiszem a táskád hozta csak.

- Velem nem akart beszélni?

- Hát, ha akart is, akkor nem fog – mosolyodott el, mintha védeni akarna.

Felfordul ettől a gyerektől a gyomrom. Tátott szájjal meredtem rá. Nem akartam elhinni, hogy elküldte. Agyam egyből heves gondolkodásba kezdett. Talán meg akarta magyarázni az egészet. Talán csak félreértés volt.

Ugyan Rosie, nem nagy ügy – karolta át a nyakam és rájöttem, hogy a régi Greg „visszatért”.

- Azt hiszem jobb, ha most lelépsz – mondtam halkan, mégis szavaim mintha falakat döntenének.

- Most mért Rosie? Mi van abban a gyerekben?

- Azt mondtam menj el! – emeletem fel a hangomat.

Greg válaszra sem méltatva felvette a cipőjét és becsapta maga után az ajtót. A táskámhoz szaladtam. Kapcsa érintetlen volt, de amúgy sem gondoltam volna, hogy esetleg belenézett. A telefonomért rohantam a szobámba. Vadul tárcsáztam Ashton számát. Kicsöngött, de nem vette fel, a hangpostájára hagytam üzenetet.

- Szia! – szóltam bele kissé bizonytalanul a sípszó után – Sajnálom, hogy én… szóval, hogy Greg nyitott ajtót. Biztos tök hülyén jöhetett ki neked a helyzet. De nem történt semmi. Esküszöm. És én… szóval, beszélünk kéne. Majd hívj, vagy… valami, szia – köszöntem el.

Mivel nem tudtam, hogy lehallgatja-e az üzenetemet a szőnyegemre leülve vártam, hátha esetleg hív. Már több mint fél órája küldtem az üzenetet, amikor megpróbáltam újra. Háromszor kicsöngött, a negyedikre felvette.

- Szia! – szóltam bele egyből – Nem tudom, hogy megkaptad-e az üzim én csak…

Hangomat egy lány csúfondáros nevetése szakította meg.

- Ki az? – vontam fel a szemöldököm.

- Ó, kicsi Rose. Azt hiszem a pasid más vizekre evezett. – hallottam Madison hangját – De most mennem kell, még csak most jön a java – kuncogott majd kinyomta a telefont.

Ledobtam magam mellé a telefonom és éreztem, ahogy a könnyek elborítják az arcomat. Végigdőltem a szőnyegemen, úgy zokogtam tovább és egyszerűen nem voltam képes elhinni az egészet. Nem akartam mást, csak véget vetni ennek a szörnyű napnak. Felálltam és a fürdőben mentem. Könnyeim függönye mögött kikerestem a fürdőszobaszekrényben az altatót és bevettem egyet. Visszamentem és elnyúltam az ágyamon. Fejemet egyre inkább összekuszálták gondolataim. Eldöntöttem, távol tartom magam Ashton Hemmings-től egy életre. Nincs kibúvó. Szemem lecsukódott, az altató hatott. Mély álomba merültem…

Ezt nem hiszem el! Inkább kérdezlek titeket...

Ezt nem hiszem el... Inkább kérdezlek titeket.

Drága olvasóim!
Már lassan két hete nem tettem fel új részt. Tudom, tudom... Nem fogok arra hagyatkozni, hogy sokat kell tanulnom, esetleg nincs ihletem, de még az influenzámra se. Egyszerűen nem volt időm befejezni ezt a részt. Azonban a mai nap megtörtént. Lementettem a fájlt, gondoltam délután hozom is nektek az  - egyébként eléggé rezginált - új fejezetet, azonban a Word nem így gondolta.

Mondanom sem kell szitkozódások hada hagyta el a számat, mert minden eddig jegyzetem a továbbiakra is ebben a dokumentumban volt. 

HA VAN BÁRKI, AKI TUDJA, HOGYAN HOZHATNÁM VISSZA, AZ JELEZZE.

Ha nincs, akkor csütörtökig megírom újra, mert nincs más választásom :/ 

Terveztem, hogy írok nektek valami érdekeset az életemről, aztán rájöttem, hogy semmi érdekes nincs az életemben. Találtam egy ilyen 100 kérdéses cuccot, gondoltam kitöltöm, de ez nem az én stílusom. 

Szóval ha valakit mégis érdekel szánalmas életem az majd jelzi és regélek neki mailben vagy facen. Ez egy történetes blog, így nem is értem ilyesmi hogy jutott eszembe :DD 

Viszont! Zseni vagyok. Eszembe jutott valami :) 

Csináltam egy csoportot facebook-on, hogy az olvasóim azonnal értesüljenek a friss részekről. KATT. 

Várok mindenkit nagy-nagy szeretettel.

TOVÁBBÁ.

Ha bárkinek bármilyen kérdése van a bloggal (esetleg az életemmel) kapcsolatban írja meg kommentben (ha elég sok összegyűlik akkor csinálok egy külön bejegyzést amiben válaszok). Vagy vagy ha van valami, ami kifejezetten tetszik/ nem tetszik a blogomban akkor azt írjátok meg és hogy miért. Köszönöm :* 

Nem lopom tovább a napotok, írjatok sokan...

Szeretlek titeket! *virtuális ölelés* ♥

7. rész:

7. rész:

Halihoo! 

Tudom, tudom, hogy nem hoztam részt a megígért időpontban ,de egyszerűen nem találtam elég jónak a már korábban megírt részt, mindig volt rajta mit formálnom, átfogalmaznom, így tegnap este, körülbelül 11 óra után megszületett a végleges. Nem ígérek semmit, a következő egy nagyon jelentőségteljes rész lesz, és bár már a nagy részét megírtam, nem szeretnék konkrét időpontot mondani. Ennyi szóismétlést még az föld nem hordott a hátán.

Továbbá még annyit, hogy megkaptam az első kritikámat, amit ki is tettem a kritikáim menüpontba (mert hogy elvileg lesz több is), nézzetek be oda is, kommenteljetek, ha valami tetszik vagy éppen nem:3

Na, jó olvasást Manók <3 

Rosalie:

Kinyitottuk az iskola ajtaját, pontosabban szinte kivágta előttünk a szél. A csapódásra mindenki, aki még ott volt felénk nézett. Greg vigyora kissé eltorzult, amikor meglátta, hogy együtt távozunk, Bella arca viszont széles mosolyról árulkodott. Kacsintottam egyet feléjük, miközben a parkoló felé tartottunk. Már csak néhány autó állt ott és AZ a bizonyos motor. Azonnal felcsillant a szemem és Ash látva a vigyort a fejemen gondolom hálát adott magában azért, amiért ma a motort választotta. Egy kapucnis pulóver volt rajtam, azonban ő most is lekapta a dzsekijét és rám adta, valamint a kezembe nyomott egy sisakot az ülés alól és felpattant a motorra.

- Öh, Ash, segítenél? – babráltam ismét a kapoccsal.

Szórakozottan leszállt a motorról, megemelkedett a szívverésem, amint közelebb jött, és az állam alatt összecsatolta a sisakot. Amint kattan elmosolyodtam, és az szája egyik sarka neki is felfelé görbült. Maximum tíz további másodpercig állhattunk ott, de nekem szerencsére sokkal hosszabbnak tűnt. Miközben a szemébe néztem kedvem lett volna beletúrni a hajába és megcsókolni, de ezt két dolog miatt nem tehettem meg. Egyrészt, mert nem vagyok ilyen könnyűvérű, hiába a legdögösebb srácról van szó a Földön, másrészt pedig igen erősen gátolt a sisak. Így elszakítottam a pillantásomat az övétől és közelebb mentem a motorhoz. Már ő is felvette a sisakját és felpattant a járműre, én pedig mögé. Elindultunk, és én ismét nem bírtam ki, hogy ne fogjam át a derekát. Utazás közben mélyen beszívtam az illatát és próbáltam lassítani az időt, hogy minél tovább tartson ez a néhány kilométer. Mikor megálltunk a pirosnál elgondolkoztam. Meglepett a saját viselkedésem. Elvégre is nem szokásom ilyen közel engednem magamhoz senkit. Egy párszor már beszélgettünk, tudok róla ezt-azt, de minden találkozásunk után felrémlett bennem apa mondata, miszerint kerüljem el, mert veszélyes. Igazság szerint nem tudom mit csinált, de ahhoz nincs bátorságom, hogy megkérdezzem tőle. Az is lehet, hogy nem is olyan durva ügy, csak apa fújta fel. A szélnek hála ismét megéreztem az illatát és a gyomrom megremegése után rájöttem, hogy nem érdekel mit is tett, mert rám nézve nem érzem veszélyesnek. Újra felbőgött a motor, és mi újra száguldottunk. Körülbelül tíz perccel később megérkeztünk hozzájuk. Betolta a motort a garázsba és két pillanat múlva már az előszobában találta magam. Suzie mosolyogva szaladt ki hozzánk és a bátyja nyakába ugrott. Elmosolyodtam azon, hogy mennyire szeretik egymást. Suzie akárhányszor csak a bátyjára pillant, látom, hogy nagyon sokat jelent neki és hogy felnéz rá. Különös érzés kerített hatalmába, amiből a nem sokkal később egy idősebb néni zökkentett ki. A nappaliból sétált kifelé, alacsony volt, kissé görnyedt, körülbelül a 60-as évei végén járhatott. Amint meglátott minket felcsillant a szeme és mosoly görbült a szájára.

- Szia, kincsem! – nyomott egy puszit Ashton arcára – Ó, és ő az a lány – mutatott rám – akiről édesanyád és Suzie már annyit mesélt? – Ash alig láthatóan bólintott – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – adott két puszit nekem is.

- Csókolom! – mosolyodta el a kedves gesztusra.

- Na, fiatalok, én megyek is, Carl már biztos vár rám – mondta, miközben Ashton segített felvenni a kardigánját.

- Carl a nagyi udvarlója – suttogta nekem Suzie.

- Kaja a hűtőben, anyád nemsokára hazaér. Jók legyetek! – pillantott ránk, amolyan nagyis nézéssel és amint összeakadt a pillantásom Ash-sel rájöttem, hogy ezt inkább nekünk címzi, mintsem Suzie-nak.

Miután elment és lehúztuk a cipőnket Ash elment némi harapnivalót készíteni, Suzie pedig kézen fogott és felfelé húzott az emeletre. Egy fehér-rózsaszín tapétás szobába mentünk, ahol rengeteg játék volt mindenfelé.

- Bocs, a kupi miatt, Mr. Ted mindig rendetlenséget hagy maga után – mutatott a sarokban lévő hatalmas plüssmackóra.

- Ne is mondd, nekem Tapsi, a plüssnyulam csinálta folyton ezt.

Összemosolyogtunk, majd szép sorjában megmutatta a játékait. Bemutatta nekem az összes plüssét, amiket szigorú rendben az ágya támlájánál tartott. Miután megtudtam mindenkinek a nevét leültetett a szőnyegre és hozott néhány babát. Együtt elkezdtük fésülni őket, majd miután Suzie megkért, szépen sorban befontam mindegyikőjük haját két copfba, miközben ő elmondta a nevük. Én becsületesen figyeltem rá és közben azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismer ennyi nevet ez a lány. A babái nem csak egyszerűen Lili, vagy Beth névre hallgattak, hanem jó néhány külföldi névvel is találkoztam, de ezeket betudtam annak, hogy biztos a rajzfilmekből ismeri őket. Mikor felnéztem Ashton az ajtóban állt és mosolygott. Szólt, hogy melegített a nagyija által készített levesből, bár én magam nem vagyok leveses, az kifejezetten ízlett. Olyan igazi „nagyi levese” íze volt, ha nevezhetem így. Amit otthon eszem, azok mindenféle kagylós és egyéb fura ízű „finomságok”, amiket szívesen még Marley-nak sem adnék oda, de a szüleim szerint különleges, akár csak a családunk. Nos, szerintem nem vagyunk különlegesek. Esetleg ők hárman azok, én nem. Észrevétlenül megráztam fejem, hogy kizökkenjek és még pár utolsót kanalaztam a levesemből.

Suzie nagyokat ásítva kuporodott le mellém a kanapéra ebéd után. Nem csodálkozom a fáradtságán, már fél három is elmúlt. Ash betette a húga kedvenc DVD-jét, egy Disney mesét, amit Lisa is nagyon szeretett ennyi idősen. Emlékszem mennyit néztem ezt meg vele, amikor apáék nem voltak otthon és én vigyáztam rá. Suzie az ölembe feküdt, én pedig megsimítottam a haját. Ash leült mellénk, s a húga lábát az ölébe vette. Rápillantottam, s ő is engem nézett, mosolygott. Az én szám sarka is felfelé görbült, majd elszakítottam a pillantásom az övétől és a mesére koncentráltam.

Nem egészen fél órája néztük, mikor észrevettem, hogy Suzie már teljesen egyenletesen szuszog. Ash-re pillantottam, aki óvatosan felvette őt az ölébe én pedig előre sietve a lépcsőn kinyitottam a húga szobájának ajtaját. Miközben lefektette az ágyra én mosolyogva támaszkodtam az ajtófélfának. Betakarta és elindult kifelé, de nem zárta be teljesen az ajtót, résnyire nyitva hagyta.

- Fél. Nem tudom mitől, de fél. Ezért hagyom nyitva. – magyarázta halkan, de nem kellett. Nem tudom Suzie mitől fél, de miután James-ékhez kerültem, én is csak nyitott ajtónál tudtam aludni. Talán azért, mert akkoriban féltem attól, hogy ha kinyitom az ajtót, nem a házukban fogom találni magam, hanem talán valami sokkal rosszabb helyen.

Miközben lefelé mentünk a lépcsőn nyílt a bejárati ajtó és Mrs. Hemmings lépett be rajta. A két nagy szatyrot kikapta Ash a kezéből és bevitte a konyhába.

- Á, szia, Rose! – intett az anyukája – Jó, hogy látlak. Holnap találkozunk igaz? – bizonytalanodott el ismét, mint a múltkori találkozásunkkor.

- Igen, Mrs. Hemmings – mosolyodtam el.

Bement a nappaliba, én pedig már épp követtem volna, mikor Ashton visszaért a konyhából.

- Anya, mi megyünk is. Suzie-t lefektettem aludni pár perce.

- Merre mentek? – jelent meg az ajtóban Mrs. Hemmings.

- Csak a közelbe – kacsintott Ashton és miután felhúztam a cipőmet elindult az ajtó felé.

Elköszöntem Mrs. Hemmings-től és elindultunk.

Ashton:

- És, tulajdonképpen hová megyünk? – érdeklődött Rose, amint kiléptünk a kertkapun.

- Majd meglátod – mosolyodtam el és intettem a kezemmel, hogy jobbra forduljon.

Elindultunk végig az úton és én képtelen voltam levenni a szememet róla. Amikor megláttam őt és a húgomat, ahogy játszanak, aztán, ahogy Suzie az ölébe feküdt a kanapén, különös érzés kerített hatalmába. Egyszerre volt váratlan és érdekes. Ahogy ez a gyönyörű lány elvarázsol engem és egyszerre a családomat mesésebb volt, mint Suzie kedvenc rajzfilmje. Elhatároztam, hogy különleges helyre viszem. Illetve számomra különleges helyre. A házunkra tizenöt perce volt egy nagyobb park, tele paddal és fákkal. Ha mérges voltam régebben mindig ide jöttem kiszellőztetni a fejem.

- Messze van még? – kérdezte. Nem nyafogós volt, inkább kíváncsi.

- Már nem annyira, – mosolyodtam el – egyébként köszönöm.

- Micsodát? – vonta fel a szemöldökét.

- Hogy foglalkoztál Suzie-val. Nekem ez… sokat jelent.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Már a parkon belül sétáltunk, de csak pár perccel később érkeztünk meg a hatalmas fűzfához. Hosszú ágai már-már a földet seperték. Közelebb léptünk hozzá.

- Itt is vagyunk – mondtam, bár ahogy Rose rám nézett, tudtam, hogy leesett neki.

- Bevált hely, mi? – mosolygott felém.

- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldököm, mert nem értettem mire is gondol.

- Hát, - bizonytalanodott el – ez egy nagyon szép hely. Gondolom már páran látták előttem is.

- Ha hiszed, ha nem, te vagy az első, akit én hoztam ide – hangsúlyoztam ki az „első” szót.

Mosolya mellett döbbenet volt a szemében, de talán csak nem hitte el, pedig igazat mondtam. Közelebb húztam a fa törzséhez és nyújtottam a kezem, hogy segítek felmászni, de ő rá sem hederítve már a kezei közé fogta a hozzánk legközelebbi ágat és felhúzta magát rajta. Követtem őt felfelé, de mielőtt tovább mászott volna jeleztem, hogy ne menjünk feljebb. Tériszonyom van. Még nem voltunk olyan messze a földtől, s én pont egy vastagabb ágon álltam. Rose leült és én is követtem a példáját. Lelógattuk a lábunkat ugyanarra az oldalra. Azt hittem kényelmetlen lesz, de nem volt az. Sosem másztam még fel, ez csak egy hirtelen ötlet volt, mindig csak a fa tövében ültem le.

- Szóval, én vagyok az első, – mosolygott – ez megtisztelő – biccentett.

- Tudod, annyi fa van ebben a parkban. Itt még nem voltam – nevettem fel, majd mikor leesett neki, ő is elmosolyodott.

- De most komolyan. Mi ez a hely?

- Egy fa, – mondtam úgy, mintha számára nem lenne egyértelmű, de mikor kissé bosszús pillantást vetett rám, őszintére fogtam a dolgot – ide szoktam jönni, tudod, kiszellőztetni a fejem – mutattam a fa tövébe.

Egy pár percig némán ültünk egymás mellett. Nem volt ez kínos csend, inkább emésztgettük az utóbbi pár napot. Tényleg nem akartam elszúrni, ami köztünk van. Ránéztem, éppen a pulcsija kapucnijából csüngő madzaggal játszott. Néha az időközben legyengült szél belekapott a hajába. Annyira lélegzetelállító volt. Észrevette, hogy nézem, mosoly jelent meg a szája szélén. A fa levelein keresztül átszűrődő fény megvilágította az arcát. Én is elmosolyodtam, majd visszafordítottam a fejem. Aprót lökött a vállával a vállamon, amitől megingott az egyensúlyom. Azonnal a faághoz kaptam.

- Huh. Ezt többet ne csináld – töröltem meg a homlokom.

- Ne haragudj, – kapta a szája elé a kezét. – nem akartalak megijeszteni.

Ismét beállt a csönd és mikor egyikünk sem szólalt meg legalább 2 percig egyre kínosabban éreztem magam.

- Tériszonyom van – motyogtam magam elé bámulva.

- Nekem meg pókfóbiám. – Nézett rám azokkal a nagy szemeivel – Sőt, igazából mindenféle rovarfóbiám van.

- Akkor szerencséd, hogy kitiltottam őket a parkból – mosolyodtam el.

Mélyen a szemébe néztem. Annyira közel ültünk egymáshoz, annyira adott volt az alaklom valamire. Valamire, amit már régóta meg akarok tenni. Jó, egy ilyen srácnak, mint én biztos nem nagy dolog megcsókolni egy lányt. Persze. De ők még nem találkoztak vele. Vele aki…

- Lemehetünk, ha szeretnél.

- Mi? – eszméltem fel a bambulásból.

- Lemászhatunk, ha baj van – pislogott felém.

- Ja, nem, dehogy. Jó itt – mosolyodtam el ismét.

Beszélgetni kezdtünk. Szó esett mindenről, kivéve a családját, és ha mégis szóba jött a téma, akkor elterelte azt, csakúgy, mint én az iskolaváltásom okát. Mesélt nekem Belláról, a suliról, a kutyájáról. Becsületesen hallgattam és apró jegyzeteket tároltam el az agyamban. Kérdezett a barátaimról. Nagyrészt elkerültem a témát, főként csak Adamről beszéltem. A többiek már nem számítottak a barátaimnak. Néhány srácot a régi sulimból még megemlítettem, aztán eltereltem a témát a továbbtanulásra. Már épp kezdett volna mondani valamit, amikor talán realizálta magában, hogy „csak” én ülök vele szemben, talán más miatt, aprót rázott a fején és közölte, hogy még nem döntötte el, de talán köze lesz a tánchoz. Ezután mondott ezzel kapcsolatban pár dolgot versenyekről, menő táncosokról és előadásokról, amiket látott. Utána érdeklődött a családommal kapcsolatban, én pedig meséltem neki. Nagyokat mosolygott Suzie kisebb kori beszólásain és bár kérdezősködött bőven, nem bántam. Talán ő az első lány, aki igazán kíváncsi rám.

Már besötétedett mikor lemásztunk a fáról. Sötét volt és csak az itt-ott elhelyezett lámpaoszlopok fénye világított meg minket. Kifelé sétáltunk a parkból. Közel éreztem magamhoz, és nem csak úgy, hogy körülbelül 20 centire jött mellettem, hanem sokkal inkább a szívemhez közel. Hirtelen felindulásból a keze után kaptam és rákulcsoltam az ujjaim az övére. Először a kezünkre, majd rám nézett és ő is behajlította ujjait. Mosolyogva, csendesen sétáltunk tovább. A parkban már csak néhány ember lézengett, főleg azok, akik egy késői sétára lehozták a kutyáikat, és amint néhány lépés után észrevettem, két alak. Két srác, akiket legszívesebben megfojtottam volna kicsit több mint egy héttel ezelőtt. Akik miatt centikre voltam attól, hogy sittre vágjanak. Akik miatt majdnem meghalt egy ember. Akik egykor a barátaim voltak, és akiktől a legtávolabb akartam tudni Rose-t. De már késő volt másik utat választani. Észrevettek minket és én csak egyre szorosabban próbáltam fogni a mellettem sétáló, mit sem sejtő lány kezét.

- Hé, csak nem a mi kis rejtőzködőnk? – szólalt meg Jake.

- Zavarunk? – pillantgatott Rose felé Chris.

- Őt hagyjátok ki ebből! – szólaltam meg az eddigiektől eltérő, kissé dühös, érces hangon, amire Rose összerezzent.

- Miért? A kis barátnőd nem tud rólad? A kis ügyeidről? – Chris hangja kötekedő volt és harsány.

- Chris, azt mondtam, hagyd békén! – kiáltottam el magam, miközben elengedtem Rose kezét.

- Mert, mi lesz? Megütsz? – nevetett Chris.

Rose-ra pillantottam. Szeméből sütött a félelem és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Na, mi van, kisfiú? – lökött meg Chris.

Elborult az agyam, visszalöktem. Már lendítette a kezét, de az nem jutott el az arcomig. Két ütést mértem az arcába, majd ő is megütött engem. Túltengett rajtam az indulat és én ismét nekitámadtam. Jake nem szólt bele. Annyira azért ismerem már őket, hogy tudjam, nem a műfajuk, hogy a legfogós-szétütős módszert válasszák. Az a gyengék fegyvere. És nem is értek volna vele túl sokat, mert tudták, akár kettejükkel is elbánok, ha kell. Chris megtörölte idő közben vérezni kezdő orrát és már épp próbálkozott volna ismét megütni, amikor Jake megfogta a karját. Egy jelentőségteljes pillantást vetett rá és Chris azonnal lecsillapodott. Jake afféle vezér volt a bandánkban, ha ő mondott valamit, a srácok úgy tettek. Sok esetben egy pillantás is elég volt.

- Ezzel még nincs vége! – törölte meg újra az orrát Chris és amíg Jake kikerült, ő bosszús tekintettel nekiütközött a vállamnak.

Magam mellé pillantottam, de nem állt a közelemben senki. A távolodó Jake-en és Chris-en kívül senkit sem láttam. Bepánikoltam. Remegő kézzel előkaptam a mobilom és tárcsáztam. Rose először nem válaszolt. Újrahívtam, kinyomott. Aztán már elérni sem tudtam, mert egyből a hangpostája jelentkezett. Szitkozódva tettem vissza a zsebembe a telefonom. Fogalmam sem volt merre induljak el, merre keressem. Senkinek nem kívánom azt, amit átéltem akkor. Enyhén dagadt és fájó arcomon egy könnycsepp folyt végig az indulat miatt, és én legszívesebben visszapörgettem volna az időt, hogy visszacsináljam, de már nem lehetett. Túl késő volt…

6. rész

6. rész:

Sziasztok drága napsugaraim, eme borús napon!
A bátyám nem szolgáltatta vissza a gépem, de! Hoztam nektek új részt, egyrészt, mert megígértem, másrészt, mert volt vázlatom, szóval kicsit rövid lett (eredetileg a 7. még ennek a része lenne, de gondoltam, húzom még egy kicsit az idegeitek) remélem nem baj. Nem is húzom tovább, jó olvasást.!♥

Rosalie:

Mosolyogva ébredtem. Megint. Kipattantam az ágyból és gyorsan elkészültem, mert péntekenként reggel mindig elmegyünk Bellával a kedvenc kávézónkba. Ez már ilyen hagyomány féle, körülbelül tavaly előtt tavasszal kezdtük el, amikor a hely megnyitotta kapuit. A korábbi egyeztetés szerint csak hétre jött volna, de mindig szeret kicsit hamarabb érkezni, nézelődni és beszélgetni anyuval, mert őt - ellentétben velem - nagyon izgatja a modell- és divatvilág. Nem is lepődtem meg ez alkalommal sem, mert mire végeztem a fürdőben és lementem a lépcsőn, ő már az étkezőasztalnál várt.

- Jó reggelt! Indulhatunk? – pörgött fel azonnal, ahogy meglátott.

- Nyugi van – nevettem fel – még nem is ettem semmit.

- És? Majd eszel a kávézóban egy sütit, menjünk – állt fel és már rángatott is kifelé az előszobába.

- Szia, kicsim, – nyomott az arcomra egy puszit anya – lesz nálad elég pénz?

- Persze. – Vontam meg a vállam, mert valamiért nem szeretem, ha a barátaim társaságában felhozza a pénz témát. – Ja, és anya, ma délután átmegyek Bellához – pillantottam kimeresztett szemekkel a barátnőm felé, aki nagy egyetértésben bólogatott.

Miután sikerült kijutnunk a házból és beszálltunk a kocsijába, Bella felvonta a szemöldökét.

- Szóóóóval, átjössz délután mi? – kérdezte, miközben beindította az autót.

- Tulajdonképpen nem.

- Mindjárt gondoltam, – nézett rám, amolyan „Most komolyan azt hiszed, hogy elhittem?” nézéssel – csak nem a hősszerelmesről van szó? Nem szombaton találkoztok?

- Öhm. De. Is. – dadogtam. Nem hiszem el, hogy ilyen átlátszó vagyok. - Szóval el szeretném hívni suli után kajálni.

- Na, akkor hajrá! - fékezett a pirosnál és elkezdett szidni valakit, aki miatt már nem jutottunk át a zöldön. A kávézóig a gondolataimba merültem, mikor azonban a sorban álltunk muszáj volt megkérdeznem valamit:

- De… szerinted nem lesz ciki? – aggódtam.

- Micsoda? – kérdezte, miközben a sort pásztázta, majd megakadt a szeme valahol a pult környékén - Hú, ott az a srác, aki elkérte a számom tavaly májusban, emlékszel? Nincs itt másik kassza? Hát, ez tényleg ciki lesz.

- Én nem a srácról beszélek, de ha ekkora probléma majd én rendelek neked – forgattam a szemem.

- Nem kell, majd én. – néha nem értem, tényleg nem. Elmosolyodtam, mire felvonta szépen ívelt szemöldökét – Most mi van?

- Semmi – vigyorogtam tovább.

Mi következtünk, én rendeltem abból a finom karamellás-narancsos kávéból, amit mindig iszom, Bella pedig a szokásos gyömbéreset választotta. Kértünk még mellé két fánkot és fizetés után gyorsan távoztunk, mert a srác már-már kiesett a pultból a barátnőmet vizslatva. Beszálltunk a kocsiba és gyors tempóba enni kezdtünk.

- Szóval mi lesz ciki? – kérdezte Bella, mikor megtörölte a száját egy szalvétával.

- Hát… tudod… - motyogtam.

- Nem, nem tudom, szóval, ha nem nyögöd ki, - mosolyodott el - akkor nem is fogom megtudni – artikulált, miközben felkent egy kis szájfényt.

- Hogy én hívom el őt. Ez nem… ciki?

- Szívem, ez a 21. század. Hívd el! – parancsolt rám és elindította az autót, mert igencsak késésben voltunk. 

Ashton:

Már hamar bementem a suliba, gondoltam Rose is ott lesz, de nem talált. Összefutottam a srácokkal, váltottunk pár szót, aztán Rose szekrénye környékén lődörögtem, de nem jött. Ideje volt mennem, mert duplamatekkal kezdtem és kellett a könyvem. A terembe érve hiába kerestem, ott sem találtam és egyre idegesebben pillantgattam az órámra. Végül csengetés előtt egy perccel estek be Bellával együtt. Hátra ültek, de mikor Rose elment mellettem megérintette a vállamat, amitől kissé összerándult a gyomrom, természetesen jó értelemben. Már épp oda akartam menni hozzá, de bejött a tanárnő és máris egy egész táblát betöltő, több ismeretlenes egyenlettel indította az órát. Adott tíz percet, hogy megoldjuk, ebből nekem elég volt rá 5 is. Felemeltem a fejem és hátranéztem. Az egész osztály körmölt, jó, persze voltak, akik csak értelmesen bámultak kifelé az ablakon – Greg és társai – vagy voltak, akik csak firkálgattak – például Bella – de a többség, beleértve Rose-t is dolgozott. Amikor letelt a tíz perc, tanárnő feltolta a szemüvegét az orra hegyéről és belenézett a kisfüzetébe.

- Na, jó, kérem a füzetét Miss. James-nek és, mondjuk Mr. Hemmings-nek. A többiek ne gondolják, hogy itt vége, amíg a két tanuló kihozza a munkáját, addig én felírom az újabb példát – lépett a táblához.

Megvártam, míg Rose elmegy mellettem, csak közvetlenül utána álltam fel és ez elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, a füzete tele van áthúzásokkal. Amikor megfordult láttam az arcán, hogy nagyon rémült, így kivertem a kezéből a füzetet és az enyémet is a földre ejtettem.

- Jaj, ne haragudj – guggoltam le és felkaptam a két füzetet, de az övé helyett az enyémet adtam vissza neki.

- Mit csinálsz? – súgta oda és megpróbálta elvenni tőlem a füzetét.

- Miss James, Mr. Hemmings, kérem a füzeteket! – Nyújtotta a kezét a tanárnő, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy Rose halálra izgulja magát a lebukásveszély miatt. – Nos, Mr. Hemmings, nem tudom, mire ez a nagy öröm, a múltkor még értette a tananyagot, de ami ebből a füzetből most visszanéz rám. Le vagyok sújtva. – Tette a szívére a kezét drámaian. – Ellenben Miss James munkája kiváló. Látom motivációként hatott az a tavalyi hármas. Mindketten jegyet kapnak a feladatra, - jelentette ki határozottan - Miss James, magának beírok egy ötöst, magának viszont Mr. Hemmings, sajnos egy egyes jár – adta vissza a füzeteinket.

Mivel a tanárnő vizslatott a tekintetével, nem tudtunk ismét cserélni, így óra végéig egymás helyett írtunk. Kicsengetés után Rose odajött a padomhoz.

- Szia – mondta halkan, a szemét lesütve.

- Szia – álltam fel mellé.

- Én csak… meg akartam köszönni. A szüleim megöltek volna egy egyesért. De… neked nem lesz gond? – állt egyik lábáról a másikra.

- Viccelsz? Dehogy. Majd elmondom anyának, mit vegyetek át holnap – mosolyodtam el.

- Visszakaphatom a füzetem? – kérdezte úgy, mintha csak baj lenne.

- Persze, de ezt, – mutattam a feladatra – egy kis különóra keretein belül átveszem veled holnap – vetettem be a csábos mosolyom, amitől azonnal elpirult.

- Matekozni szeretnél a randinkon? – kérdezte, de a szemén láttam, hogy azonnal megbánta a kifejezést, amit használt.

- Hidd el, a matek nem olyan szörnyű, mint Mrs. Lockhart-tal – kacsintottam rá, mire elmosolyodott. Bella ment el mögötte és számomra elég jól láthatóan megbökte.

- Tényleg, jut eszembe, – kapott a fejéhez – nincs kedved esetleg…

- Micsodára? – vontam fel a szemöldököm.

- Szóval… nincs kedved… - kezdte, de minden szavával egyre vörösebb lett.

- Hmm? – Be kell vallanom élveztem a helyzetet.

- Ahj, ne szívass már, – sütötte le a szemét - csak azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved… szóval, hogy ráérsz-e suli után? – hadarta el gyorsan, nekem pedig nagyot dobbant a szívem.

- És? Pontosan mire kéne, hogy ráérjek?

- Gondoltam, elmehetnénk esetleg – gondolkozott el – kajálni.

- Ma délután nekem kell vigyáznom Suzie-ra, amíg anya haza nem ér. Ilyenkor a nagyi vigyáz, rá, de pénteken délutánként mindig jár a nyugdíjas klubba bingózni, így rám hárul a feladat. – Láttam rajta, hogy eléggé elszomorodik, valamint, hogy kattog az agya, hogy mit is válaszoljon, így gyorsan megelőztem. – Esetleg nincs kedved velem együtt vigyázni rá? Ha anya hazaért, akkor pedig elmehetnénk valahová – ajánlottam fel.

- De, – csillant fel a szeme – persze, szívesen. Lisa-val egy ideje már úgysem lehet játszani.

Már épp mondtam volna valamit, amikor becsengettek és Mrs. Lockhart bevágta maga mögött az ajtót. 

Rosalie:

A második matek órán madarat lehetett volna velem fogatni. Sosem voltam még ilyen boldog matekon, így mikor az újabb feladat megoldására önként jelentkeztem, a táblától visszaérve Bella nagy szemekkel nézett rám, majd odatolt egy papírt elém.

Na, mi van? Hirtelen matekzseni lettél?

Csak követtem az instrukcióim. – mutattam mosolyogva a pici mondatokra a füzetemben, amiket figyelve oldottam meg a feladatot.

Azta! Ez a srác tud valamit. Tényleg, mire jutottatok? Elhívtad?

Igen, de… vigyáznia kell a kishúgára délután.

Uh, és erre te?

Hát, nem kellett semmit mondanom. 

Ezt meg hogy értsem?

Úgy, hogy áthívott magukhoz, hogy vigyázzunk együtt Suzie-ra és aztán majd elmegyünk valahová.

- Ez az! – szólalt meg Bella, amint elolvasta az üzenetem.

- Miss Riley! Úgy látom, szívesen megoldaná ezt a feladatot. Na, jöjjön csak.

Így Bella volt a második, aki karót kapott matekon. A következő óránk töri volt, ismét a második világháború volt a téma, aminél azért érdekesebbet is el tudtam volna képzelni. Tesin a – tanárnő szerint erős - szél miatt bent maradtunk, míg a srácok ismét fociztak odakint. Folytattuk a gimnasztikai gyakorlatokat és Bellával bezsebeltünk 1-1 ötöst is az órai aktivitásunkra. Dupla kémia következett, amit péntekre szerintem bűn berakni. A mellettem ülő, már-már alvó állapotban lévő barátnőm is hasonlóképp gondolkodott erről, szóval igyekeztünk egymást átsegítve túlélni. Mire elérkezett az ebédszünet már csillapodott a szél és még a nap is kisütött így két büfében vásárolt szendviccsel ültünk ki az udvarra. Az elsők között érkeztünk, így még szabad volt a „padunk” a terebélyes tölgyfa alatt az udvar közepén. Miközben kibontottuk a szendvicseinket elkezdtek kifelé szállingózni az emberek. Néhányan szomorúan konstatálták, hogy igen, a padon már ülnek. Persze több ülőhely is van az udvaron, de ez mindennek a középpontjában helyezkedik el. Hamarosan megérkeztek a focisták is, Oliver csókkal köszöntötte az épp nagy falatot lenyelő barátnőjét, amiből egy kisebb fuldoklás lett. Párszor megütögettem Bella hátát, majd mikor a barátja nyakába fonta karjait, úgy érzékeltem teljesen jól van.

- Mi újság, Rosie? – ült fel mellém Greg és átkarolta a nyakam.

- Greg – biccentettem – először is, vedd le a kezed, mert megfojtasz, másodszor pedig ezerszer mondtam már, hogy ne nevezz így.

- Bébi, nyugi már! – húzott közelebb, amit megelégeltem és lelöktem magamról a karját.

Egy morgással jeleztem, hogy nem igazán vágyom a társaságára perpillanat, de mintha semmi hatása nem lenne tovább mondta a hülyeségét. Szó volt a fociról, a fociról, ó, és ha még nem lett volna elég akkor még a focit is megemlítette. Megforgattam a szemem, amit ő is látott.

- Jó, bébi, tudom, hogy ez számodra nem olyan izgi téma, – karolta át újra a nyakam és én ismét lelöktem a kezét – inkább gyere át délután. A szüleim elutaznak a hétvégére és üres lesz a ház. De ha nem akarsz átjönni, majd átmegyek én, tudtommal a te szüleid is mennek velük.

Tény, hogy apa említette a héten, hogy elutaznak a hétvégén, még kérdezte is, hogy nincs-e kedvem menni, de arra hivatkozva, hogy matektanárhoz kell mennem, rábólintott, hogy maradhatok.

- Kösz, inkább kihagynám. Dolgom van a hétvégén – gondolkoztam el.

- Hát, jó, ahogy érzed, – pattant fel – hívj, ha meggondolod magad! – Azzal elment zaklatni.

- Jó, persze, – mosolyogtam – soha a büdös életbe – motyogtam tovább az orrom alatt. Bella is és Oliver is hallotta az iménti kis párbeszédünket, mindketten elnevették magukat.

Becsengettek, így elindultunk az épület felé. A mai utolsó mindenkinek a választott órák utáni elfoglaltsága volt, így mi elindultunk a tesiterem felé, miután kivettük a cuccunkat a szekrényből. Ilyenkor mindig a tesiteremben vagyunk addig, amíg a kosarasok kint is tudnak edzeni. Már javában az óra vége felé jártunk, és épp az egyik tavalyi táncot vettük át az újakkal, amikor pár kosaras srác ült le a lelátóra. Nem igazán figyeltem rájuk, épp a laptophoz indultam, hogy rányomjak a lejátszás gombra. Elkezdődött a szám.

- És öt, hat, hét, nyolc! – számolt be Nicki, a tanárunk, aki nem volt több huszonkettőnél, így mindenki csak Nicki-nek hívta.

Az újaknak is elég jól mentek már a lépések, így nem velük foglalkoztam, csak átadtam magam a zenének és a kortárs mozdulatoknak. Egy percig sem gondolkoztam, hogy mi miután jön, és ahogy egy pillanat erejéig kizökkenve Bellára néztem, láttam, hogy ő se. A szám végén felnéztem a lelátóra és megláttam ŐT. Ott állt fent és csak engem nézett. Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől. Látszott rajta, hogy teljesen egy másik világban jár és reménykedtem benne, hogy ezt én okoztam neki.

- Jól van lányok, ez szép volt – zökkentett ki Nicki – Jövő héttől kezdve új zene, új stílus. Készüljetek, mert kemény lesz! Mindenkinek jó hétvégét! Az órának vége.

Villámgyorsan átöltöztem és megigazítottam a hajam. Nyomtam egy puszit Bella arcára és már rohantam is kifelé az öltözőből. Azonban az ajtó előtt nem várt senki. Felnéztem a lelátóhoz, de a takarítónőn kívül semmi társaságom nem volt. Elindultam a szekrényem felé, gondoltam, akkor biztos a suli előtt találkozunk. Elfogott az aggodalom, hogy esetleg elfelejtette, amit megbeszéltünk. Gondolataimba merülve átmentem a főépületbe, végigballagtam a hosszú folyosón és befordultam balra. Körülbelül öt méterrel a szekrényem előtt eszméltem fel a bambulásból, és amikor felnéztem ott állt. Azok a bizonyos kis pillangócskák azonnal megmozdultak a gyomromban és egy pillanatra megingott a járásom is.

- Azt hittem, észre sem veszel – mosolygott.

- Azt hittem, elfelejtettél – suttogtam elpirulva.

- Azok után, amit odabent láttam? – mutatott a tornaterem felé.

Elmosolyodtam, betettem a szekrényembe a cuccom és elindultunk együtt kifelé…

5. rész

5. rész:

Helloo drágáim.! <3

Szóval tegnap nagyon fáradt voltam már, így csak ma hoztam új részt, kárpótlásul ez egy kicsit hosszabb, mint a többi <3 Remélem jó hetetek volt. Olvassátok szeretettel, én megyek vissza tanulni :/ *Szeretem az olvasóimat* Sziasztok! :*

U.i.: új rész hétfőre várható <3

Ashton:

- Hé, Ash, kelj fel! – ébredtem a húgom hangjára, miközben szerencsére az ágyam azon részén ugrált ahol épp nem aludtam.

- Csak még öt percet Suzie! – morogtam a takarót a fejemre húzva.

- Nem lehet, a mama mondta, hogy el fogsz késni. Nem viccelek Ash, háromra ugrok. – mondta és éreztem, hogy egyre nagyobb lendületeket vesz ugrásaival. – Eeeegy! – újabb ugrás – Keeeettő! – újabb nagy lendület – HÁROM! – ugrott egy hatalmasat, miközben felültem és elkaptam a levegőben. Megölelgettem és lefektettem magam mellé.

- Na, most ki a nyerő? – kérdeztem tőle.

- Örülök, hogy felébredtél – bújt ki a szorításomból – ja, el is felejtettem mondani, itt van Rose. Csak azt mondta, hogy előbb én jöjjek fel.

- Micsoda? – vontam fel a szemöldököm – Suzie, miért nem szóltál hamarabb? – ugrottam ki azonnal az ágyból és már nyitottam is a szekrényem, hogy keressek egy pólót, amit rögtön magamra is húztam.

- Csak vicceltem – vigyorgott Suzie, miközben én már magamra rángattam a fekete farmerom, meg a zoknim is a fekete pólóm mellé – de legalább felkeltél.

- Te kis vakarcs! – mosolyodtam el, miközben láttam, hogy hátrál kifelé a szobámból – na, várj csak, elkaplak.

Azzal kiszaladt a szobámból, én meg a táskámat felkapva utánaeredtem. A lépcsőn leérve kétszer megkergettem az étkezőben direkt egérutat hagyva neki, majd elkaptam és megcsiklandoztam.

- Ashton, engedd el a húgod, mert kimelegedik és megfázik! – parancsolt rám anya – Örülök, hogy felkeltél. Suzie bevetetted a Rose dumát, amit mondtam?

- Igen mama – mondta mosolyogva az én drága kishúgom.

Lekaptam a szárítóról az egyik kockás ingem, eltettem a matek füzetem az étkezőasztalról (anya mániája átnézni a házim még most is) és már a cipőmet vettem az ajtónál, mikor közelebb jött hozzám apa.

- Elviheted a kocsit, ha szeretnéd – ajánlotta fel.

- Kösz, ha nem gáz, elvinném.

- „Nem gáz” – mosolyodott el. A balhé óta most először viselkedik velem kedvesen.

- Ma is lesz olyan énekórád, amire olyan édesen próbáltatok tegnap? – érdeklődött anyu.

- Lesz – köszörültem meg a torkom.

- Áthívhatnád Rose-t ma is. Olyan rendes kislánynak tűnik. – célozgatott anya.

- Aha, majd megkérdem. – intettem, majd felkaptam az autó kulcsait.

Kissé fáradtan ültem a volán mögött, mert tegnap egész este azon gondolkoztam, ami délután történt. Sosem találkoztam még Rose-hoz fogható lánnyal, pedig volt már dolgom párral. Ő viszont teljesen más. Mégis tetszik. Egész éjszaka forgolódtam, hiszen ezt a lány nem csak meghúzni akartam. Nem akartam elcseszni. Így legalább 2-ig azon gondolkoztam, hogy is hívhatnám el randira.

Az út a suliig kábé 20 perc kocsival. Pont annyi, hogy mikor meg kell állnom a pirosnál harmadszorra is, kissé kezdek aggódni, hogy elkések. Igazán sosem érdekelt, ha lemaradok 1-1 óráról, de ez most más helyzet. Az első órám irodalom volt, valamint a harmadik is. Rose mellett. Nem késhettem el. Zöldre váltott a lámpa én pedig beletapostam a gázba és behoztam a lemaradásom. Miután leparkoltam és kiszálltam a sulinál egy hosszú fekete hajú lány sétált oda hozzám.

- Szia, Ash! – köszönt úgy, mintha ezer éve ismerne. Végignéztem rajta. Magas sarkú cipőt viselt, valami latex nadrágot és mélyen dekoltált fekete felsőt egy bőrdzsekivel. Körmei feketére voltak lakkozva és száján erősen mutatott a vörös rúzs. Mivel láthatta az arcomon, hogy kissé megmozgat, amit látok, de nem igazán tudom őt hova tenni hozzátette – Madison vagyok.

- Szia! – eresztettem meg egy sármos mosolyt, majd a válla felett a távolban megláttam Rose-t és egyből lehervadt a vigyor a képemről. Madison is észrevehette és hátrakapta a fejét.

- Nos, látom, a szűzlányka érdekel. De ha valaki olyat keresel, aki igazán értene hozzád, keress meg – mondta, azzal a kezembe nyomott egy cetlit és eltipegett.

Begyűrtem a zsebembe a számát tartalmazó papírt és elindultam az épület felé, kissé gyorsabban, hogy utolérjem Rose-t, aki igencsak sietős tempóra váltott.

Rosalie:

Bella hozott el ma suliba, hiszen apu elvitte a kocsim vizsgáztatni. Mikor kiszálltam láttam, hogy Ashton már itt van, ahogy azt is láttam, hogy azzal a ribanc Madison-nal flörtölget. Bella már lelépett Oliverhez, meg a többiekhez, így nem volt, aki elrángasson, hogy ne álljak már tök bénán ott. Lepergett a szemem előtt mindaz, amit eddig Ashton-ról elképzeltem és mindaz, ami a valódi élete lehet (úgy látszik igaza volt a papának azzal kapcsolatban, hogy tartsam távol tőle magam.) Egy perc után kábé kapcsoltam és elindultam a suli felé. Ekkor észrevettem, hogy Ashton is közeledik, így sietősebbre vettem a lépteimet, mert nehogy már 5 perc alatt két csajt fűzzön be. Belöktem a suli ajtaját és egyből a teremhez mentem. Ott dühösen levetettem magam a padba és mire realizáltam magamban, hogy irodalom lesz, már minden másik hely foglalt volt, így biztosítottam magamnak egy órát biztosan Ash mellett. Szuper. Amint ezt megfogalmaztam magamban belépett a terembe. Mintha csak egy rugóra járna az agyunk fekete póló és nadrág volt rajta, valamint egy kockás ing, mint ahogy rajtam egy egyszerű fekete ruha, fekete bakanccsal és hozzá egy kockás ing a derekamnál megkötve. Mikor meglátott elmosolyodott, amire automatikusan bukfencezett egyet a gyomrom és nagyon szigorú tekintettel próbáltam magam elé bámulni, mintha csak valami érdekes lenne az egyébként üres táblán.

- Szia! – huppant le mellém mosolyogva.

- Hali! – intettem lazán és kinyitottam a füzetem. Mivel még nem vettünk semmit elég gázul nézhetett ki, hogy az üres lapot bámulom.

- Csinos vagy! – próbálkozott.

- Kösz!

- Mintha csak egy rugóra járna az agyunk – mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog – egyébként, azt megértem, hogy matekra jársz anyámhoz, na de hogy tanulj egy tök üres füzetből egy olyan órára, amiből az égvilágon semmit sem vettünk? Kifejtenéd ezt?

- Bocs, most nem.

Szerencsére épp bejött tanárnő, így elkezdődött az óra. Ha Ashton-nak van egy kicsi esze levette a múlt órán, hogy Mrs. O’Neill a legszigorúbb tanárunk, hiába csak a 30-as éveit tapossa. Attól, hogy leghátul ülünk, ez a nő a legkisebb sugdolózást is észreveszi, vagy meghallja. Úgyhogy miközben tanárnő Csehov életéről magyarázott nekünk, Ashton kinyitotta a füzetét és az első oldalra írt valamit, mintha jegyzetelne, majd kicsit elhúzta a kezét, hogy jobban lássam.

Alig várom a mai éneket. Le fogunk söpörni mindenkit! 
Mivel Csehovról már tavaly is szó esett és még a jegyzet is nálam volt, így egy pillanatra elszakítottam a figyelmemet a tanárnőről és odafirkantottam egy rövid választ a saját füzetem első oldalára.

Aha…
Ashton kissé meglepődött majd újra írni kezdett.

Na, mi a baj? Nem tetszik a dal? Vagy nem akarod előadni? Kereshetünk mást.
Nem… csak…
Csak?
És ekkor írtam le életem legnagyobb őrültségét.

Csak biztos van olyan lány, akivel szívesebben énekelnéd. Tudod, érzelmesen. Bár honnan is tudhatnád, hisz aki Madison-nal kezd az nem az érzelmekről híres.
És bumm. Ashton (nem viccelek) négyszer húzta át, amit elkezdett írni, majd sunyi mosollyal az arcán odavetett elém a papíron két szót:

Féltékeny vagy? 
Én? Én aztán nem. Miért lennék féltékeny? Arra a kis…?
Ash épp hogy elolvasta kicsengettek. Felállt és mielőtt távozott volna rátámaszkodott a székemre és odahajolt a fülemhez:

- Pedig nagyon úgy tűnik. Találkozunk harmadik órában – lökte el magát és kiment a teremből.

Egy ideig csak bámulta utána, majd megláttam Bellát, aki nekem integetett az ajtóból. A szekrényünkhöz érve beavattam a történetbe.

- Nyugi már, Rose, lehet, hogy csak megpróbálta őt is behálózni. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Inkább arról mesélj, milyen volt a tegnapi randi! – húzta huncut vigyorra a száját.

- Nem randi volt! – bizonygattam, miközben kirángattam a tesi felszerelésem – Csak… próbáltunk – mondtam, miközben éreztem, hogy elvörösödöm. Átmentünk az öltözőbe.

- Egyébként, ha ennyire pimasz volt, mint ahogy elmesélted, miért nem szívatod meg egy kicsit? – kérdezte tőlem, miközben a vállig érő barna haját próbálta copfba rendezni.

- Mármint? – vontam fel a szemöldököm és segítettem neki.

- Most gondolj bele. Ááá, ne húzd! Szóval, gondolj bele, hogy ma nem esik, tehát tanárnő tuti kivisz minket a pályára. A pályára, ahol a fiúk órája is lesz. Tudod, hogy ha kint vagyunk, akkor csak a pompon lányokkal foglalkozik, mi meg felülhetnénk a lelátóra.

- Igen, és?

- Hát, kicsit flörtölhetnél Greg-gel.

- Az kizárt – húztam egy erőset a haján mérgemben. (Upsz!)

- Oké, azért ne tépd le a fejem – mondta és elindult kifelé a pályára.

Egyébként teljesen igaza volt, a tanárnő az első meccsre próbálta összeszedni a lányokat, azonban mi nem ülhettünk fel a lelátóra, hanem a fűben kellett nyújtanunk. Próbáltunk felsunnyogni, de nem sikerült, visszaültetett minket. Így hát nekiálltunk nyújtani. Mivel kisebb koromban a szüleim járattak tornára, nem okoz gondot egy spárga vagy egy cigánykerék, ahogy Bellának sem. 12 éves korunk óta (amikor jóban lettünk a suliban, mert előző nap láttuk egymást ugyanabba a táncstúdióba beiratkozni) legjobb barátnők vagyunk, így egy pillantásából kiolvastam, hogy közelebb akar menni a fiúkhoz, pontosabban Oliverhez. Mivel kb. 20 méter választott el a pálya azon részétől, ahol a fiúk fociztak kellett egy terv. Felálltam és vetettem egy cigánykereket. Majd még egyet. Bella is kapcsolt így mintha versenyeztünk volna végigcigánykerekeztünk az „úti célunkig”. Kimelegedve huppantunk le a kissé nedves fűre. Visszanéztem és láttam, hogy a tanárnő int, hogy látta mit csináltunk és nyugodtan pihenjük ki magunkat. Hát én is így gondoltam. Ha azt nézzük, akkor sem Bella, sem én nem vagyunk azok a felvágós lányok, de miután a srácok tíz perc után sem vettek észre minket, és tanárnő is már furcsán pillantgatott felénk, ismét elkezdtünk nyújtani. Na, most őszintén, melyik az srác, aki két rövidnadrágos, feszülős pólós, nem éppen ronda, spárgaszintű terpeszben ülő lányra nem figyel fel legalább egy pár másodpercig? Na, ugye. Így történt, hogy két srác egymásnak ütközött és az egyiknek elkezdett vérezni az orra, így az edző elvitte a gyengélkedőre, ami azzal járt, hogy a többi fiú is lement a pályáról pihenni egy kicsit. Oliver egyből a barátnőjéhez szaladt ki és mivel láttam, hogy Ashton engem néz, felkaptam egy vizet a mellettem lévő rekeszből és elindultam felé. Elmosolyodott. Én is. Aztán mellé érve lazán kikerültem és a mögötte álló Greg-nek adtam oda.

- Gondoltam, jól esne – mosolyogtam felé, miközben magamon éreztem Ash tekintetét. Légyszi, Greg most is szólj be valamit, mint máskor!

- Kösz, Rosie, bár mindketten tudjuk, hogy nem a foci izzasztott meg, hanem a terpeszed. – És talált. A szemem sarkából láttam, ahogy Ashton kissé félrebillenti a fejét. Gondoltam fokozom még egy kicsit.

- Na, én megyek is – simítottam végig a mellkasán, ami fúj, totál izzadt volt – majd később beszélünk – vigyorogtam felé, majd Ash-t kikerülve visszahuppantam a barátnőm mellé a fűbe.

- Szép volt, csajszi! – tartotta a tenyerét Bella, én pedig belecsaptam.

Tesi után visszamentem irodalomra. Ash csengetés előtt egy perccel ért be a terembe, gondolom addig mérgelődött. Hihi.

Ashton:

Tesin, amikor Rose odatipegett Greg-hez és eljátszotta az ájuldozó ribit, bevallom, egy kicsit ideges lettem. Na, jó, igazából az mentette meg a helyzetet, hogy zuhanyzás közben rájöttem, hogy ez valószínűleg csak válasz volt arra, hogy Rose látott engem meg Madison-t reggel a parkolóban. Szórakozottan mentem be órára és lehuppantam mellé. A tanárnő is hamar megérkezett.

- Nyissák ki a szöveggyűjteményt a 10. oldalon és olvassátok el a részletet!

- Basszus! – hallottam Rose hangját mellőlem.

- Hmm? – néztem fel miközben megkerestem a 10. oldalt.

- A szekrényemben hagytam a könyvem.

- Nem gáz, olvasd ezt.

Már majdnem végeztem a felével, amikor a tanárnő felénk sétált.

- Miss. James! Miért nincs könyve?

- Én… - dadogott Rose.

- Tanárnő kérem, sajnos még nem kaptam meg a könyveimet, és Rose volt kedves megosztani az övét velem – néztem fel ártatlan szemekkel.

- Értem, ez esetben ez kedves magától Miss. James, de többet ne forduljon elő! – mondta azzal tovább ment másokat terrorizálni.

- Köszönöm – nézett mélyen a szemembe Rose. Abban a pillanatban látszott rajta, hogy meg is bánta az iménti focipályás incidenst, de nem hagyhattam annyiban a dolgot.

- Ahhoz képest, hogy nem az érzelmekről vagyok híres, ez azért elég kedves tőlem. – mondtam és meg is bántam, mert a gyönyörű zöld szempárban azonnal megjelent a bűntudat.

A tanárnőnek még volt kedve kicsit rizsázni a részletről, amit elolvastunk, így ismét kinyitottam a füzetem, hogy írjak valamit Rose-nak, de mikor elkezdtem volna írni megbökött a könyökével. Gyorsabb volt.

Ne haragudj!

Akaratlanul is elmosolyodtam.

Miért haragudnék? Tudom, hogy sajnálod.
Felvonta a szemöldökét majd lefirkantott pár szót.

Igen? És mégis honnan?
Ismét elmosolyodtam, amit ő is látott, majd válaszoltam, pont akkor, mikor kicsengettek.

Láttam a szemedben.
Mikor láttam, hogy elolvasta felpattantam és a szekrényemhez mentem. Matekon a házit beszedte a tanár, így amíg ő azt javítgatta én az imént történteket elemezgettem. Törin végig a zöld bűnbánó szempár járt a fejemben, így nem igazán tudtam figyelni az 1. világháború okozta problémákra. Ebédnél Adammel meg pár sráccal ültem, aztán kémián már csak túlélni próbáltam azt a negyvenöt percet, ami elválasztott engem a nagyteremtől és Rose-tól. És végre kicsengettek. Az egész osztály felbolydult, mindenki a délutáni órájáról kezdett beszélgetni, miközben én összepacsiztam Adammel, akinek a kapcsolatai révén ma semmilyen órája nem volt. A szekrényemhez léptem és mikor kinyitottam láttam, hogy valaki beledobott egy cetlit.

„ Egyébként én is várom az éneket. Bár már biztos láttad ezt is a szememben ”
Akaratlanul is elmosolyodtam és sajnáltam, hogy töri óra után nem néztem bele a szekrényembe. Gyorsan bezártam az ajtót és már száguldottam is a nagyterem felé. Közben mindenféle lányok odaköszöngettek, meg pacsiztam néhány sráccal tesiről. Megláttam két csodálatos bakancsos lábat és gyorsan beértem.

- Hölgyem, elkísérhetném a nagyterembe? – fogtam meg a kezét úgy, mintha egy hercegnő lenne.

- Honnan tudja, hogy a nagyterembe készülök, uram. Talán látta a szememben? – kérdezte, majd összenevettünk és együtt mentünk tovább. Mielőtt beértünk volna megláttam azt a kis szőke kilencedikest, akit akkor vettek be énekre, mikor engem is. Greg-gel volt, és látszólag nem igazán tetszett neki a helyzet.

- Rose, várj egy kicsit – fogtam meg a karját és közelebb mentem hozzájuk.

- Ugyan, Stephie, csak gyere át, megnézünk egy filmet – vigyorgott Greg.

- De. én. nem…- dadogott a lány, ezek szerinte Stephanie.

- Greg, hagyd békén! – szóltam rá.

- Ne üsd bele az orrod kisgyerek!

- Greg, állítsd le magad – lépett mellém Rose, és Greg, mintha csak félne tőle, arrébb lépett a lánytól – Gyere, Steph! – szólt rá Rose, majd a lány hálás tekintettel követett minket a nagyterembe.

Rosalie:

Tök kedves volt Ash-től, hogy kiállt Steph mellett, legalább lesz még egy lány, aki innentől kezdve messziről elkerüli Greg-et. Lehuppantunk a puha, kékszínű székekre és miközben Ash szitkozódott Greg miatt én vázoltam a helyzetet Steph-nek. Szegény annyira megijedt Greg filmezés alatt értett cselekedetén, hogy alig bírt megszólalni. Megnyugtattam, hogy ha bármi van, szóljon nekünk, vagy csak legyen elutasító, mint ahogy én is vagyok. Mire a tanárnő megérkezett Ashton is befejezte a különböző, nyomdafestéket nem tűrő szavak használatát és segített megnyugtatni Stephanie-t. Ezek után a lány egy hatalmasat énekelt Josh-sal (az egyik másodikos srác). Josh általában a csapat rappere, így tök jól előadták Macklemore – Can’t Hold Us című számát. Mivel Idén sem lett több fiú, mint lány a csoportban, így Becky az osztálytársával Sandra-val énekelt egy duettet. Valamelyik Britney szám volt, de sajnos nem tudtam rá figyelni, mert mi voltunk a következők és eluralkodott rajtam a pánik.

- Úristen Ash, mi van, ha elrontom a szöveget? Többet kellett volna gyakorolnunk. – ingattam a fejem idegesen.

- Hé, nyugi – fogta meg a karfán nyugvó kezemet, amitől az egekbe szökött a pulzusom. – Menni fog, lesöprünk mindenkit.

Nem engedte el a kezem, amíg Mrs. Scott fel nem hívott minket a színpadra. Leültem a zongora mögé, Ash pedig, csakúgy, mint náluk, hozott egy széket, és leült mellém. Ránéztem. A szeméből tükröződött, hogy nyugodjak meg, amitől egy kicsit a kézremegésem is csillapodott. Elkezdtem játszani a dalt, ő pedig elkezdett énekelni. A teremben hatalmas csend volt, csak a zongora és az ő hangja hallatszott. Nem mertem a közönségre nézni, nem is igazán tudtam, végig Ash-t néztem. Mikor az én részem jött mélyen a szemembe nézett és így énekeltük végig a dalt. Az utolsó „I love you” után – nem viccelek – mindenki felállva tapsolt és a tanárnő legalább három percig csak azt hajtogatta, hogy „bravó” és hogy „Ez igen” meg hogy „Erről beszéltem”. Felálltam, Ash megragadta a kezem és meghajoltunk. Miközben a helyünkre értünk többen odaszóltak, hogy ez szép volt, meg hasonlókat, de nem igazán figyeltem rájuk. Óra végéig csendben ültem és próbáltam nem mosolyogni.

Miután tanárnő utunkra engedett Ashton odajött hozzám. Gondoltam beszélünk egy kicsit a duettről. De nem, tulajdonképpen nem volt mit beszélni.

- Hazavihetlek? Mondtad korábban, hogy a kocsidat vizsgáztatják.

- Azt hiszem, a szoknya és a motor nem jó párosítás – mosolyodtam el.

- Először is, a szoknya és a motor mindig jó párosítás, másodszor autóval jöttem. Na? Megtiszteltetés lenne hazavinni önt hölgyem – hajolt meg egy aprót előttem, amitől elnevettem magam.

- Rendben, csak kiveszek pár dolgot a szekrényemből.

- Elkísérlek.

A suli előtt összefutottunk Bellával, aki valószínűleg rám várt, de mikor észrevette, hogy nem vagyok egyedül csak odajött, megölelt és a fülembe súgta, hogy mindenképpen Skype-olnunk kell délután. Viszonoztam az ölelését és követtem Ashton-t a parkolóba. Tök cuki volt, kinyitotta nekem az ajtót, majd elindult. Mivel nem lakom túl messze a sulitól, nem volt hosszú út. A ház előtt álltunk meg és már épp készültem kiszállni, mikor Ash, megfogta a karom.

- Öhm… csak azt akartam kérdezni, hogy esetleg, szóval, ráérsz szombaton? – kérdezte tőlem.

- Megyek anyukádhoz, de utána maradhatok egy kicsit – mosolyodtam el.

- Szuper, akkor szombaton. – intett, én pedig kiszálltam a kocsiból.

- Bellának új autója van? –érdeklődött anya, mikor beléptem az ajtón.

- Nem, Bella és Oliver már korábban elmentek. Az egyik srác hozott el.

- Greg? – csillant fel anya szeme.

- Nem, egy srác énekről. Duettet énekeltünk és felajánlotta, hogy elhoz. De most megyek, tanulok, aztán Skype-olok kicsit Bellával. Vacsoránál találkozunk.

- Rendben szívem! – adott egy puszit az arcomra én pedig felsiettem a szobámba.

Természetesen semmit nem tanultam, csak két órán keresztül vinnyogtunk egymásnak Bellával Skype-on. Elmondtam neki mennyire fenomenális volt a dal meg, hogy Ash elhívott randizni, miután ezt kibeszéltük és letettük átnéztem a Csehov jegyzetet, utána akaratlanul is a mai „vázlatom” a füzetemben. Mosolyogva vacsoráztam (aminek a családom azonnal hangot is adott, anya meg egy: „fiú van a dologban”-nal lerendezte őket), zuhanyoztam és feküdtem le aludni…

4. rész

Sziasztok, drága olvasóim!

Nem szeretném húzni az idegeiteket, csak szeretném megköszönni hogy vagytok nekem. Tegnap este (azaz másfél nappal azután, hogy elkezdtem a történetet megosztani) 400+ volt a megtekintések száma, és ez folyamatosan növekszik. Lehet, hogy ez másoknak nem sok, nekem rengeteg, hiszen egyre több emberhez jut el a történetem, és remélem, hogy egyre több embernek is szerzek örömet vele. Ez a rész egy kicsit rövid lett, de vigasztalásul az ötödik hosszú lesz (én már csak tudom, egy ideje már kész van). Nem tudom még, hogy mikor teszem ki, lehet, hogy csak pénteken a suli miatt. Ha esetleg nagyon érdekelne titeket a folytatás jelezzétek kommentben, vagy facebookon :) Na, már tényleg nem húzom, jó olvasást! :* <3

Ashton:

Amióta egyeztettük a találkát Rose-zal másra sem tudok gondolni. Kicsit megbántam, hogy megkértem. Nem vagyok az a szégyenlős típus, hisz tudom, hogy milyen az énekhangom és tudom is kezelni, de mégis úgy érzem, izgulok. Nem tudom miért. Legalább százszor végigmentem az iPodom lejátszási listáján, de egyszerűen nem találtam semmit, ami használható lenne. Plusz az sem segített, hogy ha valamit késleltetni akarsz, az általában (hála az időnek, aki sosem áll a te oldaladon) hamarabb eljön. Így volt ez most is. A tegnapi nap teljesen elrepült, kosáron brillíroztam, és a matektanárnak is egyre nyilvánvalóbb, hogy azon kevesek között vagyok, akik értik miről beszél (nemhiába, matektanár az anyám). Szóval ott állok a motorommal a suli előtt és vártam, hogy Rose végezzen táncon. Az ujjaim tördeltem idegességemben, pedig utálom a hangját, de ahányszor leálltam, mindig újrakezdtem. Az órámra pillantottam. 4 óra. Hirtelen kinyílt a suli ajtaja és a szívverésem is elállt az izgalom közepette. Csak néhány lány. Egyikkőjüket sem ismerem, mégis mindannyian köszöntek nekem. Intettem egyet, mire vihogásban törtek ki. Újra nyílt az ajtó és a focisták jöttek ki. Ott volt köztük az a Greg gyerek is, akiről Adam mesélt. Megálltak a lépcső alján és valamin nagyon röhögtek, meg összepacsiztak páran. Ismét nyílt az ajtó és megláttam őt. Egész nap kerültem, mert féltem, hogy rákérdez a dalra és beégek, hogy egy épkézláb ötletem sincs. Egy ízlésesen kivágott rózsaszín felsőt és farmert viselt. A haja olyan volt, mintha egy mesterfodrász készítette volna két perce. Látszólag nem vett észre és a barátnőjével a fiúk felé indult. Beharaptam a számat idegességemben és éreztem a vérem ízét a nyelvemmel. A látszat csalt. Megölelte Bellát, aki még mondott neki valamit, majd a fiúkra rá sem hederítve elindult felém. Találkozott a pillantásunk és rámosolyogtam. Elpirult. Annyira édes. Alig bírtam kivárni, hogy odaérjen.

- Szia! – köszönt, mikor elém lép.

- Szia! – néztem bele a zöld szempárba.

- Nem tudtam, hogy motorral jössz… - mondta kicsit zavarban.

- Parázol? – vontam fel a fél szemöldököm.

- Enyhén - mosolyodott el, gondolom az arckifejezésemen.

- Van nálam sisak meg minden, nyugi, – mondtam és küldtem neki egy sármos mosolyt, majd a feje felett láttam, hogy a focicsapat kanjai minket néznek – indulhatunk? – kérdeztem, mert már untam, hogy bámulnak.

- Persze, csak bemegyek a szekrényemhez egy pulcsiért – mutatott a háta mögé.

- Tessék – kaptam le a dzsekimet és adtam rá.

- És te? – kérdezte tőlem. Felvontam a szemöldököm. – Mármint, nem fogsz fázni?

Válaszul a kezébe nyomtam az egyik sisakot. Felvettem a másikat és felültem, majd intettem a fejemmel, hogy szálljon fel mögém, de nem tette. Leszálltam és ránéztem. A sisakkal bajlódott. Lekaptam az enyémet és segítettem neki felvenni az övét. Egészen közel álltam hozzá, mikor bekapcsoltam az álla alatt. Gyorsan hátráltam két apró lépést, nehogy kellemetlenül érezze magát, bár kifejezetten aranyos olyankor. Felszálltam a motorra és felsegítettem őt is magam mögé.

- Nyugi, vagy nagyon megtetszik, vagy sírva fogsz könyörögni, hogy álljak meg.

- Hát ez nem volt túl bíztató – mondta idegességgel a hangjában.

- Kapaszkodj! – mondtam és arra számítottam, hogy megtámaszkodik hátul, de mire elindultam már a derekamat fogta át.

Így mentünk egészen a házunkig. A szívem úgy kalapált, hogy féltem hangosabb, mint a motor alattunk. Megérkeztünk hozzánk. Leszálltam a motorról és lesegítettem őt is. Kikapcsoltam a pántot a sisakján és segítettem levenni, majd én is így tettem.

- Ash – suttogta.

- Igen? – vontam fel a szemöldököm, miközben betoltam a motort a garázsba.

- Ez fantasztikus volt – mondta, miközben csillogott a szeme.

- Tényleg?

- Hát először egy kicsit féltem, mert nem kellene vadidegenek mögé felülnöm, de csodás volt.

- Én is féltem, mert nem szoktam vadidegeneknek megengedni, hogy felüljenek mögém, sőt, senkinek – mosolyodtam el.

Intettem, hogy kövessen, bár már járt nálunk. Bementünk a házba és miután levettük a cipőt meg ő a dzsekim beköszöntünk anyának a konyhába.

- Rose, szia! Ma is van óránk? Mármint ha igen, akkor ne haragudj, de nagyon szétszórt vagyok mostanság és elfelejthettem vagy…

- Anya! Nyugi… Rose velem van.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen Mrs. Hemmings. Ashton-nal közösen dolgozunk egy dalon a holnapi tanítás utáni különórára.

- Ééértem, – pillantott felém azzal a tipikus sunyi anyai nézéssel - szóljatok, ha kértek valamit. És remélem kitakarítottál – intézte csak hozzám az utolsó mondatot.

- Igen. Rendben anya, akkor mi felmentünk.

Rosalie:

A lépcsőn Ashton ment elől. A gyomrom teljesen összeszűkült és még mindig nem fogtam fel az élményt, amit a motorozás nyújtott. Megálltunk egy ajtó előtt, Ash kinyitotta azt, majd maga elé engedve betessékelt. A szobán látszott, hogy egy fiúé. Nem voltak ruhakupacok, sem meztelen nős vagy motoros poszterek, de látszott. A fal színe halványkék volt és a parkettán volt egy kisebb fekete szőnyeg. A szekrényeken mindenféle tárgy és rengeteg könyv, amin megakadt a szemem. A sarokban egy kisebb zongora volt, a szoba másik felét a hatalmas ágy foglalta el.

- Tudsz játszani? – kérdeztem a zongorára mutatva.

- Nem, csak szeretem néha össze-vissza nyomkodni a billentyűket. Az én hangszerem a háromszög – jelentette ki büszkén.

- Háromszög? – vontam fel a szemöldököm.

- Aha – mondta, miközben mellém lépett és egy konkrét irányba mutatott ahol a szekrényen egy triangulum volt.

- Á, értem. – mosolyodtam el – Ezek a te könyveid? – Mutattam a hátam mögött lévő polcra.

- Ja, nem nagy szám. Szeretek olvasni – vont vállat.

- És, van valami ötleted, hogy mit énekelhetnénk? - kérdeztem.

- Reméltem, hogy majd te kitalálsz valamit.

- Akkor ugyanott tartunk – mosolyodtam el.

A következő egy óra azzal telt, hogy átnéztük az iPodján lévő dalokat. Mivel egyik sem volt az igazi, segítségül hívtuk a netet. Bele-bele énekeltünk egy-két számba, de nem találtunk semmi használhatót. Közben hívott anya, de mondtam neki, hogy Bellánál vagyok, és lehet, hogy sokáig maradok. Ashton először furcsán nézett, amiért hazudtam, de aztán vázoltam neki a helyzetet, hogy anyáék nem igazán szeretnék, ha számukra idegen fiúkhoz csak úgy átmennék. Még fél óráig keresgéltünk, de még mindig semmi.

- Megyek, hozok valamit inni, oké? – állt fel Ash és én is vele együtt, hogy kicsit kinyújtóztassam a végtagjaim.

- Rendben.

Ashton elment én pedig szétnéztem a szekrényén lévő tárgyak között, aztán leültem a zongorához. Először csak néztem, majd felnyitottam. Nem akartam rajta játszani, de aztán mégis belekezdtem egy számba. Ash közben bejött én pedig abbahagytam.

- Nem tudtam, hogy tudsz játszani – nézett döbbenten, miközben a kezembe nyomott egy pohár baracklevet.

- Á, nem nagy ügy. Legalábbis szerintem – mondtam, majd felpattantam és ittam egy kicsit.

- Szerintem az. Nézz rám. Nekem csak a háromszög maradt. – mondta, mire felnevettem – Eljátszanád még egyszer?

- Persze – mondtam és letettem a poharat, majd visszaültem a zongorához.

Lenyomtam a billentyűket és játszani kezdtem egy részletet az előző dalból.

- Tetszik? – néztem fel.

- Igen csak… Nem jut eszembe melyik dal ez.

- Lionel Richie: Hello c. száma – segítettem ki mosolyogva.

- Várj csak, - lépett a gépéhez és kezdet el pötyögni, majd mosolyogva felnézett – ez nem lenne jó?

- Hát, – gondolkodtam el - tulajdonképpen, de.

Átrakta a laptopot a zongora tetejére és leült mellém egy székre. Felosztottuk a versszakokat, bár annyira magától értetődő volt, hogy nem is lett volna muszáj. Aztán lenyomtam az első billentyűket és ő énekelni kezdett. Azt sem tudtam, hol vagyok. A hangja egy másik világba repített. Szerencsére időben kapcsoltam és beszálltam én is. Az egész annyira hihetetlen volt. Csak egyszer énekeltük el. Először is tökéletes volt. Nem lehetett rajta mit fokozni.

- Hű! – Csak ennyit tudtam mondani a szám végén.

- Azt hiszem, megvan a dal – suttogta, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.

Elnevettük magunkat. Kicsit mindketten felszabadultunk az érzéstől, hogy nem fogunk beégni holnap az csoport előtt. Még kábé fél óráig beszélgettünk a suliról meg ilyen sablonosabb dolgokról, aztán felálltam.

- Ideje mennem – mondtam keserű mosollyal, mert igazság szerint még szívesen maradtam volna.

- Rendben, elviszlek – állt fel ő is.

- Ööö… nem is tudod merre lakom – nevettem fel.

- De, a nagymamám környékén. És ez elég.

- De… ja, tényleg. A múltkor összefutottunk. Rendben. Attól egy kicsit még tovább kell menni, de nem is baj, ha nem egészen a házunk előtt teszel le, mert a szüleim úgy tudják, Bellától jövök.

- Ja, vágom, nyugi.

Lementünk a lépcsőn és beköszöntem a nappaliba Mr. és Mrs. Hemmings-nek és Suzie-nak, akik tévéztek, majd követtem Ash-t a garázsba. Kiélveztem a motorozás minden percét, majd mikor Ashton kábé 3 házzal odébb megállt, leszálltam és levettem a sisakot.

- Köszi, hogy elhoztál.

- Nincs mit!

- Akkor… holnap a suliban találkozunk – motyogtam alig hallhatóan.

- Ja, – mosolyodott el – egész jó kis dal lett. Kíváncsi leszek a többiek véleményére.

- Ja, jó éjt! – mosolyodtam el, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az arcára és gyorsan elindultam a házunk felé.

Éreztem, hogy elpirulok. Fogalmam sincs honnan volt bátorságom ehhez, mindenesetre nem bánom, hogy megtettem. Mosolyogva léptem be az ajtón és apával találtam szembe magam.

- Na, épp időben vigyori, gyere vacsorázni – mosolygott rám.

- Nem vagyok éhes, megyek skype-olok Bellával.

- De, hisz most váltatok el!

- Jaj, apa tudod milyenek a barátnők – intettem és felszaladtam a lépcsőn.

Skype-on mindent kitárgyaltunk Bellával, és ahogy magunkat ismerem ez még holnap is téma lesz. Szerinte tök jó a dalválasztás és tök jól tettem, hogy megpusziltam. Kábé másfél óra vinnyogás után elköszöntem tőle, lezuhanyoztam és mosolyogva feküdtem le aludni. Álmomban egy nagy felhőn ültem egy zongora előtt Ashton pedig mögöttem állt és énekelt. Aztán jött egy plüssmaci meg sok furcsaság és bezavartak a dalba. Aztán már nem is láttam őt. Egy benzinkúton álltam, ahol egy férfit épp megvernek. Oda akartam szaladni, de nem tudtam megmozdulni. Aztán ismét a felhőn ültem és énekeltünk. Fura ez az egész. Felriadtam. Lementem egy pohár vízért és 2 perccel később ismét elaludtam.

3. rész

3. rész:

Rosalie:

Fél 6-ra állítottam az ébresztőt, hogy kényelemesen elkészüljek. Levánszorogtam a konyhába, öntöttem magamnak egy pohár narancslevet és leültem a szintén álmos húgom mellé. Ilyenkor szeretem igazán őt. Mikor még nincs sorba rendezve a szőke haja és kócosan omlik a vállára, mikor még látszik az arcán, hogy csak pár perce kelt, amikor még nincsenek rajta a designer ruhák. Rámosolyogtam, ő pedig egy kissé meglepődött arckifejezés után közölte, hogy örülne neki, ha elvinném ma a suliba, mert anyának hamarabb kezdődik a fotózás. Hát, igen. Külsőre angyal, de ha megszólal. Előre féltem a gimis iskolatársait. Lesz ott balhé, ha valaki nem ért vele egyet.

- Egyébként hogy-hogy ilyen korán keltél? – vonta fel a szemöldökét Lisa.

- Hát, – mosolyodtam el – így volt kedvem. Első nap mégsem mehetek selejtesen.

- Aha – csámcsogott.

- Greg miatt van ugye? – kérdezte mögöttem anya.

- Mi? Ööö… hát persze, - hazudtam – végül is jól kell kinéznem, ha már egyszer az a feladatom, hogy meghódítsam. – Mondtam enyhe gúnnyal a hangomban.

- Ezt meg hogy értsem? – vonta fel anya a szemöldökét, gondolom nem értve a kettősségem

- Hagyjuk, – legyintettem – megyek készülni.

Felszaladtam a szobámba és a szekrényemhez siettem. A vállfáról levéve, a tegnap kapott ruhadarabjaimról levágtam az árat és először a szűk farmert, majd a pólót húztam magamra. Kikerestem hozzá a kedvenc Baseball -os dzsekim meg a kék Conversem és feltettem az egyetlen nyakláncot, amit viselni szoktam. Egy arany galamb található rajta, még az anyukám hagyta rám, mielőtt meghalt és Christine-től kaptam meg, miután úgy gondolta, elég idős vagyok hozzá, hogy felfogjam milyen jelentősége van. Mosolyogva belenéztem a tükörbe és örömmel tekintettem végig magamon. Rögtön nem volt akkora nagy az öröm mikor ránéztem az órára és megláttam, hogy fél 7-et mutat. Beszaladtam a fürdőbe, kivasaltam a hosszú, barna hajam és feltettem azt a leheletnyi sminkmennyiséget, amit mindig szoktam, hogy a zöld szemeim kellőképpen ki legyenek emelve. Az órára néztem és mivel már 7 óra volt lementem, hogy némi táplálékot magamhoz vegyek. A húgom csakúgy, mint általában fel és alá szaladgált mindenféle holmiért, ami kellett, hogy tökéletesen nézzen ki. Amint beértem a konyhába anya végignézett rajtam és egy elismerő pillantással díjazta azt, hogy felvettem a ruhákat, amiket kaptam. Ez nálam haladás. Ettem egy kis pirítóst és megittam hozzá egy újabb pohár narancslevet, majd a számat megtörölve a lenti fürdőbe mentem. Mák, hogy lent is két fürdőnk van és az is, hogy apa már korán elment dolgozni, így használhatom az övét, míg Lisa a másikban van. Fogmosás, fogselymezés és egy kis szájfény. Lehoztam a táskám az emeletről, benne pár könyvvel, ami tuti nem kell még, így a szekrényemben pihenhet majd. Én már indulásra készen voltam, és ahogy az órámat elnéztem már épp ideje, de Lisa még javában készült.

- Menj csak nyugodtan, majd én elviszem a fotózásra menet – fogta meg a vállam anya.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan és a garázs felé indultam.

- Oh, és Rosalie, – szólt és én visszafordultam – nagyon csinos vagy.

Visszamentem és megöleltem köszönetképpen majd az autómhoz siettem. A suli kábé 10-15 percre van kocsival, szóval a megengedettnél kicsit gyorsabban vezettem, hogy odaérjek időben. Beálltam a kocsival a parkolóba és a szekrényemhez siettem. Épp az órarendemet nézegettem (ami még bőven hiányos volt a szabadon választható tárgyak miatt) amikor megjelent Bella és halálra rémített.

- Ahj, az istenért, mondtam már, hogy ne csináld ezt! –Fordultam felé kissé mérgesen.

- Én is örülök neked Rose. – Vetette oda flegmán, de viccesen.

- Na, gyere ide! - Mosolyogva magamhoz húztam és megszorongattam.

Még volt tizenkét percünk az első óráig, így a szekrénynek támaszkodva beszélgettünk. Átrágtuk magunkat még egyszer a milliószor kibeszélt nyári sztorikon, majd felhozott egy új témát.

- Na, és mi van azzal a sráccal? Hogy is hívják? – mosolygott.

- Ashton - mondtam halkan, de mégis azt éreztem, mintha mindenki engem hallgatna.

A következő pillanatban a folyosón két srác fordult be. Éreztem, hogy elpirulok és nem voltam képes elfordítani a fejem. Ott volt ő. Az OK, amiért nem indulás előtt 20 perccel, hanem 2 órával keltem. Bella észrevette az arckifejezésem és a pillantásom irányába kapta a fejét.

- Oooh, ő az? Az szőke srác mellett bioszról? Őt hogy is hívják? – (Bella és a memóriája)

- Igen, igen és Adam – suttogtam.

- Mi a pálya Rosie? – támasztotta meg mellettem a szekrényt Greg.

- Oh, az istenért, – mormoltam el halkan, úgy, hogy csak Bella hallja – semmi.

- Szia, Rose! - köszönt nekem Oliver, majd Bellát átölelve távozott.

Imádom Olivert, de jobban örültem volna, ha inkább Greget viszi el. Ashtonék pont akkor értek mellénk, mikor már nem voltak ott Belláék és az egész olyan hülyén jött ki. 

Ashton:

Tök fura nekem ez az új iskola. Mindenen látszik, hogy puccos az egész hely és már most tudom, hogy Adamen kívül nem sok barátom lesz. Tök gáz az egész. Jobban örülnék a régi sulimnak. Itt mindenki bámul. Az ismeretlen tömegben egy ismerős arc bukkant fel. Elmosolyodtam és intettem neki, aminek látszólag a mellette álló srác cseppet sem örült. Rose elpirult és tátogott egy „sziát”, mi pedig tovább mentünk Adammel egészen a szekrényéig, ami mellett az enyém is ott volt.

- Haver, mondd, már el honnan ismered a csajt! – vont kérdőre Adam.

- Anyámhoz jár matekra. Ennyi. Nem nagy cucc. De már tegnap is mondtam, csak annyira le voltál döbbenve, hogy elfelejtetted. Jut eszemben, megtudhatnám mire volt a nagy meglepődés? – Vontam fel a szemöldököm.

- Hát tudod, meséltem arról a csajról tegnap hazafelé menet. És aztán egyszer csak megjelent Ő – mutatott hátra.

- És ő az a csaj, akiről meséltél? – bólintott – Hát haver, azt mondtad nem tudja a neved, mégis tudta, azt mondtad egy fiú sem érdekli, de ahogy láttam az a srác a barátja. És… - folytattam volna, hogy milyen rossz emberismerő, de félbeszakított.

- Sose beszélgettünk és nem tudtam, hogy tudja a nevemet, na. Greg meg tuti nem a pasija.

- Miért nem?

- Greg a focicsapat kapitánya meg az apja valami full menő cég tulajdonosa, tehát van egója a gyereknek. Legalább a fél sulit meghúzta már azért, mert jól néz ki, plusz még a tizedét, mert sok pénze van. A maradékban a fiúk, a kilencedikesek, a nyomibb lányok, valamint Rose és a barátnője, Bella vannak benne.

Mielőtt reagálhattam volna becsengettek és el kellett húznunk matekra, ahol bemutatkoztam az osztálynak. Majd ugyanez a procedúra bioszon és spanyolon. Irodalomra beérve csak egy kisebb csoportot láttam meg. Adam összepacsizott egy sráccal és odahívott, hogy bemutasson.

- Liam – nyújtotta a kezét.

- Ashton – mondtam és viszonoztam a gesztust.

Mivel Adam leült Liam mellé én kerestem egy helyet az ablak felőli oldalt hátul és levágódtam oda. Nemsokára elkezdett beszállingózni az osztály többi tagja is. Hirtelen Rose lépett oda mellém.

- Ööö… - szólt zavartan.

- Igen? – vontam fel szórakozottan a szemöldököm.

- Izé. A helyemen ülsz.

Átültem a mellettem lévő székre és felnéztem rá.

- Így jó?

- Hát... – vetett egy kétségbeesett pillantást a barátnője felé.

- Rose, ha nem gáz én oda ülnék Oliver mellé – kacsintott a lány (azt hiszem ő Bella) és elment.

Rose levágta magát mellém fülig elpirulva. Már épp mondtam volna neki valamit, de csengettek és bejött a tanár. Ismét bemutatkoztam, majd az óra hátralévő részében a nyaráról, majd a tanév hátralévő részéről beszélt. Szerencse, hogy ebből nem fogunk felelni, mert Rose miatt kábé semmit nem fogtam fel abból, ami mondott. Egész idő alatt őt néztem. Először csak a pulcsija tetszett meg, majd láttam milyen jól áll rajta a nadrág. Aztán észrevette, hogy nézem. Két másodperc volt, aztán elkapta a tekintetét. Nem tudtam mit mondani. Ültem már közel hozzá (egy étkezőasztal választott el minket) de még sosem láttam a szemeit és az arcát igazán. Megértem miért mondta Adam, hogy minden srác odáig van érte. Nem tudtam kiverni őt a fejemből. Kémián is a zöld szempárt láttam, amikor becsuktam a szemem. Aztán ebéd közben, majd tesi után a lelátón ülve.

- Haver, mit választottál tanítás utáni órának? – zökkentett ki Adam.

- Hát, a balhé miatt az igazgató „elintézte” hogy énekelni járjak. Viszont, a másik a kosár.

- Ének? Ja, tényleg, neked király hangod van. Amúgy nekem is az egyik a kosár.

- És a másik? – vontam fel a szemöldököm.

- Hát, – kezdett suttogni – ne mondd el senkinek, de anyám új férjének a testévre az igazgató és elintéztem, hogy ne kelljen második különórára járnom.

- És hogy?

- Hát, a múltkor, mikor nálunk ebédeltek megkértem.

- Ennyi? – vontam fel a szemöldököm.

- Ja, tök jóban vagyunk. Ha hiányoznék, simán igazoltnak tekintené.

- Az király. Viszont, - néztem azt órámra - én lépek, mert kezdődik az éneklős cucc.

A papír szerint, amit kaptam a színházterembe kellett mennem.

Rosalie:

A színpadon néhány ember állt, de Mrs. Scott szerint még nem volt meg a létszám. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja és a székek között végigsétált egy srác. Amikor a fény megvilágította az arcát a lélegzetem is elállt. Ashton. Lazán felsétált a színpadra és közölte Mrs. Scott-tal, hogy ő kicsoda. A tanárnő összecsapta a két kezét és bejelentette, hogy kezdődik a meghallgatás. 8 jelentkező elvonult a színpad oldalához és a 9. megkezdte az éneklést. Kornyikálást. Valamit. Mrs. Scott nem bírta sokáig, hamar útjára engedte az alacsony másodéves fiút. Következett egy szőke lány, Stephanie. Elsős. Miley Cyrus egyik régi számát adta elő. Egész jól énekelt, a tanárnő úgy döntött marad. És így haladtunk tovább sorban, a szőke lányon kívül mindenki távozott. Végül, mikor már majdnem megfeledkeztem róla, Ashton következett.

- Öhm… nem tudtam, hogy készülni kell számmal – mondta lazán.

- Csak szoktál zenét hallgatni – mondta kissé türelmetlenül a tanárnő, gondolom már unta.

Vállat vont és belekezdett egy Bruno Mars számba. Az egész terem némán hallgatta, nekem pedig olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy féltem, valaki esetleg meghallja. Mikor befejezte a dalt mindenki (az a 15 ember) tapsolni meg füttyögni kezdett. Ash levonult a színpadról és levágta magát az egyik székbe.

- Nos, most, hogy vége a meghallgatásnak végre elkezdhetünk dolgozni. Na, – nézett szét - kivel is kezdjünk?

- Csak ne velem, csak ne velem csak ne velem – suttogtam.

- Rebeca… és Rosalie. Remélem készültetek valamivel.

- Persze tanárnő, – szólalt meg mellettem Becky – találjunk ki gyorsan valamit! – suttogta.

Mire felértünk a színpadra a fejemben már megvolt mit fogunk énekelni. Becky-re néztem, aki kétségbeesett pillantásokat intézett felém. Tátogtam egy „nyugit”, majd elkezdtem Beyoncé és Lady Gaga, Telephone című számát. Becky kapcsolt és egy tök jó duettet hoztunk össze, a végére a többi lány is besegített hangilag. A tanárnő egy elismerő pillantást vetett felénk majd újabb két embert hívott fel a színpadra. Levágtam magamat az egyik székbe. A szemem sarkából láttam, hogy valaki lehuppan mellém.

- Jó hangod van – mosolygott rám Ash.

- Te beszélsz? – vigyorogtam rá én is.

Egymás mellett ültünk az egész óra alatt. Mrs. Scott kiadta feladatnak, hogy péntekig hozzunk össze fiú-lány duetteket.

- Leszel velem? – súgta oda Ashton.

- Ööö… izé… persze – mondtam alig hallhatóan és éreztem, hogy elpirulok.

Ash sejthetett valamit, ugyanis a következő 2 perc azzal telt, hogy minden lány odajött hozzá és azt kérdezgették, hogy lesz-e velük, majd irigy pillantásokat lövellve felém távoztak. Nem gondoltam bele a dologba mielőtt igent mondtam.

- Mikor próbálunk? – kérdezte tőlem.

- Holnap?

- Nekem nem jó. Kosár van. Szerdán?

- Nekem akkor van tánc. De utána jó – mosolyodtam el.

- Szuper. Átjössz te? – vonta fel a szemöldökét.

- Kedden apa elviszi a kocsim vizsgáztatni, innen meg nem hiszem, hogy odatalálok. – Mondtam. Elgondolkodtam. Ez egy normális mondat volt. Úgy néz ki, haladok. Már beszélgetünk, és nem érzem, hogy vörös lennék.

- Akkor eljövök érted, rendben? – hát eddig tartott a magabiztosságom, igazán, köszi Ash.

- Öhm. oké – nyögtem ki.

- Szuper. Én lépek. Szia! – intett és ott maradtam totál ledöbbenve.

A suli előtt Bella várt, akinek épp akkor lett vége a rajz órájának. Totál kifáradva szállt be mellém a kocsiba. Hozzánk mentünk és mivel még semmi leckénk nem volt átrágtuk magunkat a „Ashton” témán és még egyszer azon, hogy mi történt közte és Oliver között a múltkor.

- Szóval érted megy, he? – vigyorgott Bella.

- Nincs ebben semmi. Ugye? Úristen ki tudja mi lesz. Bella nagyon izgulok. Egyáltalán minek vállaltam el. Mit fogunk énekelni? – estem teljesen kétségbe.

- Rosalie Anne James! Azonnal fejezd be a nyavalygást és inkább arra koncentrálj inkább, hogy mit fogsz felvenni.

- Tényleg. Tuti tök gázul fogok kinézni. Mivel értem jön, esélyem sincs hazajönni vagy ilyesmi. Ígérd meg, hogy segítesz tánc után rendbe hozni engem!

- Nyugi, ez csak természetes – mondta és gyors részletegyeztetés után rákaptam egy új témára.

- Na, és. Mi volt a múltkor Oliver-rel?

- Hát… annyira gáz volt. Még neked sem mertem elmesélni.

- Mi történt? – döbbentem meg.

- Hát annyira beparáztam, hogy már tök ideges voltam, meg minden. Ő meg nem tudta elképzelni mikor átjött, hogy mi bajom van. Közöltem vele, hogy én még nem állok készen, ő pedig nem értette miről van szó. Elkezdtem mondani, hogy tudoood ma este, meg ilyesmi, de még mindig nem értette. Aztán elmondtam neki minden aggodalmamat az estére nézve és kiderült, hogy annyira ideges voltam, hogy még azt se mondtam neki, hogy ott alhatna nálunk.

- Ú, és aztán mi történt?

- Megnyugtatott, hogy ha közöltem volna is vele a tényeket, akkor sem várt volna még el tőlem ilyesmit. Azt mondta akkor fog megtörténni minden, mikor én akarom.

- Na, ez tök jó nem? Mondtam, hogy Oliver rendes srác. Akkor még vártok nem?

- Hát… tulajdonképpen nem.

- Akkor… ezek szerint… mégis? – csillant fel a szemem.

Bella válaszul bólintott én meg vad sikítozásban törtem ki, aminek az lett az eredménye, hogy bejött apa és nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett. Bekamuztam, hogy láttam egy pókot (jó elég béna, de apának elég volt). Javasoltam, hogy nézzünk meg egy filmet. Átmentünk a Bella szerint legkirályabb szobába a házunkban. Itt van az Xbox, a Wii, meg a giga nagy Tv és a giga nagy szekrény a filmekkel. 15-szörre is megnéztük a Step Up 4-et, este pedig apa hazavitte Bellát. Lefekvés ellőtt azon gondolkoztam, milyen furcsa lesz, hogy egy srác értem jön. Mintha lenne barátom, vagy ilyesmi. Amilyen „ügyes” vagyok, tuti elbénázok majd valamit. Elbukok, vagy ilyesmi. Mi van, ha az autóút alatt néma csend lesz? Mi van, ha náluk sem tudunk majd beszélgetni, vagy épp közösen kitalálni egy dalt? Mi van, ha nem passzol a hangunk, vagy ha bénán fogok énekelni? Gyorsan elhessegettem a gondolataimat és lekapcsoltam a lámpám.